Este tíz után a Kossuth tér kezd kiürülni éjszakára a cívisvárosban. Hiába, itt az év legkellemetlenebb, leghidegebb időszaka, de a belváros mégsem hal ki teljesen. Hétvégente az ifjúság benépesíti a központközeli bárokat, kocsmákat, szórakozóhelyeket, és ilyenkor természetesen a Piac utcai gyorsétterem is viszonylag intenzíven él. Sorsképek a debreceni éjszakából.
Aktuális egyetemi rendezvény tartottunk a belvárosban. Az este egy kicsit elhúzódott, hiszen december közepéhez közeledve a vártnál némileg enyhébb volt az idő, végre újra együtt volt a hallgatóság, ezt kihasználva pedig megvártuk, míg utolsó résztvevői leszünk az éjnek. A buli végén egy kicsit még átlestünk a Piac utcai gyorsétterembe, hogy egy burgerrel heverjük ki az emlékezetes és kellemes fáradalmakat. Az étteremmel szemközti oldalban épp buli zajlott az egyik felkapott, bár számomra kevéssé vonzó szórakozóhelyen. Erősen illuminált fiatalok léptek ki az ajtón, és tabut nem ismerve estek egymásnak ököllel a nyílt utcán, bár relatíve kevés figyelmet magukra hívva – mintha ez itt, így volna természetes. Látszott, hogy nem sajnálják a keresetet a bulira, ami pedig jócskán érződik is rajtuk.
Mintha a pillanat tökéletes kontrasztja jelent volna meg a Nagytemplom felől. Idős bácsika, leharcolt arccal, beletörődött tekintettel csoszogott el a huszonévesek mellett. Kezében gondosan fóliázott sárga rózsákat vitt magával, zsebében némi apró csörgött. Ki tudja, milyen sors állt mögötte… ki tudja, miért jutott idáig, hogy életének jelentős részét képező betevőjét ebből keresi, hogy megtermesztett – egyébként igen tetszetős – virágait szálanként árulja… talán a rendszer? Talán a családja? Mindez elgondolkodtatóan magyaros utcakép volt. Egyik oldalon züllött, verekedő, egymást alpárian átkozó fiatalok, akik épp több ezer forintos belépőt kívánó szórakozóhelyen rúgtak be, míg a járda túloldalán egy hányatott sors, akinek már csak halvány emlék a talán boldog ifjúkora.
A bácsi a gyorsétterembe tért be, zsebéből valamennyi aprót kiszámlálta, cserébe burgert és sültkrumplit kapott, amelyet olyan örömmel majszolt, mintha egész napi falatja lett volna ez. Az étterem csaknem tele volt, többé-kevésbé illuminált fiatalokkal, akik között akadt olyan is, aki épp a kóláját borította a földre, egy másik asztalnál azon nevettek, hogy haverjuk a biztonsági személyzet felhívása ellenére is bemerészkedett a már bezárt játszóházba. Hiába…kinek mi jelent örömöt. A virágárus bácsitól két méterre álló asztalnál köpcös alkatú fickó fogyasztotta el igen kései (vagy korai?) menüjét. Szeme majdnem lecsukódott, tekintetében látszott a lehetetlen fáradtság. Táskájából becsomagolt teniszütő szára lógott ki. Egyszerre volt szürreális és érthető a jelenet. Épp úgy, mint az a szituáció, amikor öt-hat fős lánycsapat tért be az ajtón. Egyiküket rögtön a vécéhez kellett kísérni, hiszen szegényt annyira lefárasztotta a bulizás, hogy már nem állt önszántából a lábán, a maradék társak pedig jócskán bevásároltak menükből.
Az éhes vendégek csak érkeztek. Már éjjel kettő is elmúlt, de még mindig akadtak Debrecenben olyanok, akik számára a nyugodt este vagy épp ekkor ért véget, vagy akkor kezdődött egy-két finom falattal. A társadalmi kontraszt pedig olyan erővel vágott pofon egyik oldalon végigtekintve a bulitól mámoros tekinteteken, míg a másik irányba fordulva látni a fáradt, meggyötört arcokat, akiknek a buli már csak fiatalos ábránd, emlék. Ez volt az igazi generációs valóságkép.
Barna Marci
Új hozzászólás