Lévai Enikőt gyerekkora óta a zenei élet felé húzta a szíve, később a színházi élethez vezető útra lépett. Kórustagként hívta fel magára a figyelmet Debrecenben, majd napjainkban már szólistaként varázsolja el a közönséget.
Jelenleg a Budapesti Operettszínház fiatal primadonnája, viszont pályafutása a Csokonai Színházban indult. A kezdeti szárnypróbálgatásokról, szakmai útjáról és a sikerhez vezető úton ért próbatételeiről valamint a jövőbeli céljairól beszéltünk a fiatal művésszel - életkorából adódik a tegező forma.
- Sok kislány tipikus, nőkhöz köthető állásokról álmodik gyerekként. Hogyan jött neked az, hogy primadonna legyél?
- Gyerekként nem volt tipikus „álmom”, hogy mi leszek majd felnőtt koromban, igazából mindig is a zene világa érdekelt, énekelni mindig szerettem, habár gyermekkoromban anyukám szerint megmondtam, hogy énekesnő leszek, amikor felnövök, de konkrétan arra, hogy mi szerettem volna lenni, arra nem emlékszem. A zene alapvetően hozzátartozott az életemhez, gondolom, ez volt a kulcsa annak, hogy a színházhoz vezetett az utam.
- Mi fogott meg legjobban a színház világában?
- Konkrétan a színház, elég későn került bele az életembe, hiszen amíg a miskolci főiskolai éveimet végeztem, végig a tanítás lebegett a szemem előtt. Szerettem a gyakorlati óráimat, a tanítványokat, és arra gondoltam, hogy tanítás mellett koncerteken fogok előadni, és ha esetleg sikerül, akkor később az opera világa adhat majd otthont nekem. Amikor elvégeztem a főiskolát, nem volt lehetőségem elhelyezkedni, az oktatási rendszer is változott, így hazaköltöztem Debrecenbe, és megpróbáltam otthon munkát keresni. 2008-ban a debreceni Csokonai Színház állást hirdetett, amit megpróbáltam és sikerrel jártam. Ott kezdődött a színházi világgal a szoros és elválaszthatatlan kapcsolatom. Igazából, elsőre szerelem volt. A kérdésre válaszolva, a kulissza fogott meg a színházban: az, hogy egy produkció hogyan jön létre, hogy áll össze egy darab, mennyi idő, mennyi munka, várakozás és aztán az előadás izgalma, az adrenalin és a taps volt az, ami örökre a színházhoz kötött. Megtapasztaltam azt, hogy a színpadon nem elég magas művészi szinten énekelni, a szellemi-fizikai jelenlét, a kisugárzás, a színpadi mozgás, az aktuális darab és a benne lévő karakter megformálása elengedhetetlen vele járója a színházi létnek, bármilyen kis szerepről is beszéljünk. Izgalmasnak tartom, hogy belebújhatok bárki bőrébe úgy, hogy közben magamból is adhatok valamit. A legjobban azt szeretem, hogy amikor megkapunk egy darabot, egy szerepet, kialakul egy pici képpontunk és aztán ez a pont, ahogy alakul a darab, egyre több mindent fed fel, a kis pontokból képkocka lesz, aztán egy egész részlet, aztán maga a kép kialakul és már szinte egy film lesz belőle, tehát folyamatosan fejlődik és alakul. A kapcsolatrendszer a karakterek között, egy világkép, egy történelmi kor, egy korabeli divat, nyelvezet, társadalmi hozzáállás, ezeken keresztül mutatja be azt a világot, amibe nekem is bele kell tudnom magam később képzelni. Ezt a fejlődést, ezt a változást szeretem, és azt, amikor a semmiből kialakul valami, egy másik világ. Amikor még csak tanulási fázisban van egy szerep és rádöbbenek arra, mit kellene másképpen mondanom-csinálnom, vagy másképpen énekelnem, amikor a partnerrel összehangolódunk és kialakul a valódi színjáték, vagy zenei katarzis történik, egy hang végén. Amikor először meglátom élőben a díszletet, kipróbálom, vagy amikor először énekelek zenekarral még ülőpróbán és hallom a csodás hangszerelést, hogy hogyan fog együtt szólni, milyen lesz a hangzás, amikor a fodrászatban elkészítik a hajam, egyszóval, mindent szeretek a színházban.
- Kevesen tudják rólad, hogy a debreceni színházban te kórus tagként indultál. Hogyan jött a kiugrás?
- A kiugrási lehetőség 2014-ben volt. Azt gondolom és tudom, hogy nagyon jó dolog és lehetőség énekkari tagként munkálkodni, hiszen a magas zenei képzettségen és fejlődésen kívül, meg lehet tanulni csapatban dolgozni, figyelni lehet a szólisták munkáját, el lehet lesni színpadi technikákat és az idősebb kollégáktól is sok mindent meg lehet tanulni. Nálam is ez történt. Nagyon sokat köszönhetek a debreceni színháznak és az ottani kollégáknak. A kórus, nem csak egy munkahelyi csapat, hanem egy második család is, hiszen a munkabeosztás miatt rengeteg időt töltenek együtt az ott dolgozók. Ahhoz, hogy valaki szólista lehessen, kell egyfajta belső késztetés. A magánének tanszak gyakorlati vizsgákból áll, ami egy folyamatos felkészítés a színpadra, így ezzel nem volt gondom. 2009-ben klasszikus operaének szakirányra felvételiztem, ahol az egyetemen is temérdek szóló koncerten és kamaraelőadásokban mutatkoztunk be, kisebb-nagyobb szerepeket énekelhettem el. Az egyetemi tanárnőm ráadásul kifejezetten szerette az operetteket, így operett áriákat, részleteket is tudtam már. 2014 szeptemberében pedig kaptam egy telefonhívást, hogy tudom-e Kálmán Imre Marica grófnő belépőjét? Tudtam! A főzeneigazgató meghallgatott és azt mondta, a karakter, a hangszín számára megfelelő, de mivel koprodukció a Budapesti Operettszínházzal, így a darab rendezőjének is meg kell hallgatnia és közösen döntenek arról, hogy megfelelek-e, ezért szeptember 14-én elutaztam Budapestre és egy meghallgatáson vettem részt.
- Elsőnek talán a „Tüzes angyal” című előadásban láthattak téged a nézők 2010 novemberében. Hogyan néz ki egy szereplőválogatás?
- A szereplőválogatásokon, vagy másképpen meghallgatásokon, ha egy kiírt darabból van meghallgatás, akkor abból kell áriát vinni, ha nincs meghatározott darab, akkor több szabadon választott áriát kell megtanulni, amiből a zsűri (a meghallgatáson lévők pl.: zeneigazgató, karmester, rendező) választ, tetszés szerint. Igazából, olyan, mint egy vizsga.
- 2008-tól a debreceni Csokonai Színház tagja lettél, 2015-től a Budapesti Operettszínház művészévé váltál. Hogyan vezetett az utad a cívisvárostól a fővárosig?
- Amikor Budapestre utaztam a Marica grófnő meghallgatásra, izgultam, mert nem tudtam, mi lesz a követelmény, operett részleteket tanultam meg és ezzel indultam útnak. A meghallgatáson több személy is jelen volt, akiket nem ismertem (lehet, ha tudtam volna, kik vannak ott, inamba szállt volna a bátorságom), aztán később kiderült számomra, hogy a főigazgató, a főzeneigazgató, a művészeti igazgató és a főrendező voltak bent. A meglepetés számomra az volt, hogy kértek tőlem egy verset, amire nem számítottam, mint végzett operaénekes, ezért ami eszembe jutott, az egy versnek az utolsó versszaka volt, amit gyerekkoromban sokszor hallottam. Ezt többféleképpen kellett előadnom úgynevezett szerepgyakorlatként, és azt a választ kaptam, hogy tanuljam meg a szerepet. Úgy gondoltam, ez pozitív válasz. Figyeltem, a rendezőasszisztens mit csinál, megjegyeztem és később, a próbák után a legnagyobb örömömre, játszhattam a debreceni közönségnek Marica grófnőként. 2014 novemberében kaptam egy telefonhívást, miszerint szeretettel várnak 2015 januárjától a Budapesti Operettszínházban, mint primadonna. Ilyen lehetőség csak egyszer van egy életben, ezért igent mondtam, és azóta a Budapesti Operettszínház tagja vagyok.
- Milyen érzések, kételyek keringtek benned, amikor lehetőséget kaptál a fővárosi színházban? Félelem nem uralkodott el rajtad?
- De, nagyon nehéz volt. Félelem, kétely, bizonytalanság, ez mind bennem kavargott. Az elején egy megszokott környezetből ki kellett lépnem egy másik világba. Tanultam másik városban, így nem az volt új a számomra, hogy egy másik városban kellett helyt állnom, hanem az, hogy tudtam, az egész életemet újra kell kezdenem egy olyan helyen, ahol nem ismerek senkit, vagy legalábbis, akit ismerek, az is messze van és ritkán találkozom vele, hiszen Budapest nagyon nagy. Egyedül éreztem magam. Az első két hónapban rengeteget sírtam és honvágyam volt. De aztán, ahogy jöttek a feladatok és dolgoznom kellett, jöttek a változások is, és szép lassan megszoktam az új életet, az új környezetet és az új munkahelyet. Ráadásul szólistaként egészen más, mint kórusban. Nincs az a család, mert egyedül kell megfelelni és nincs kinek feltenni a kérdéseidet, ha vannak. Nincs, aki figyelmeztet mit, hogyan kell tenned, és ez néha kiborító tud lenni. De a művészet is arról szól, hogy tudni kell állandóan megújulni, talpraállni, mert vannak holt időszakok, amiket át kell vészelni, hogy ha új munka van, teljes bedobással és újult energiával lehessen nekikezdeni.
- Amikor fent vagy a színpadon, a szerepekbe beleviheted önmagad, vagy kőbevésett szabályok alapján kell teljesíteni?
- Ez a rendezőtől függ. Általában egy szerep megformálása, először a karakter megkeresése önmagamban, de ha a rendezőnek konkrét elképzelése van arról, hogy mit szeretne látni, akkor természetesen ahhoz igazodom és megpróbálom megtalálni annak az igazságát magamban. Szerintem fontos, hogy azonosulni tudjunk valamennyire a karakterekkel, vagy találjunk benne valamit, ami számunkra igaz lehet, mert ha nem találjuk a szerep igazságát, akkor hiteltelenül fogjuk reprodukálni, márpedig a színház lényege a hiteles színészi játék. Volt már több olyan rendezőhöz szerencsém, akik kifejezetten örültek annak, ha én másként formáltam meg egy karaktert, mint a váltó társam, hiszen egy előadás is azért érdekes és többször nézhető, mert nincs két egyforma ember, így minden előadás különböző.
- Ha már színészet, melyik szerep az, amit bármikor újra játszanál, vagy amit közelebb éreztél a személyes énedhez?
- Több ilyen is van. Az első nyilvánvalóan a Marica grófnő, mert ez volt az elő szerepem, és hasonlóságot vélek felfedezni Marica személyisége és az én személyem között. Egy igazi nő, akit szeretek megformálni. A másik ilyen szerep a Lili bárónő. Minden alkalommal, amikor játszom, azt érzem, hogy megfiatalít és közben egy olyan személyiségfejlődésen megy keresztül rövid idő alatt, amihez nekem egy fél élet kellett. A Riviéra Girl is egy szeretett előadásom, mert ki kellett lépnem hozzá a komfortzónámból, és ez mindig kihívás egy színész életében. De megemlíteném a Sybillt is, amikor a rendezőtől kaptam egy életen át tartó útravalót, ami a fejlődésemhez volt szükséges. Szóval sorolhatnám még.
- Hogyan hatott rád az elmúlt időszakot alaposan meghatározó járványhelyzet? Sikerült a karrier szempontjából pozitívan kijönni belőle? Mi volt a legnehezebb? Mi segített túllendülni a problémákon?
- A járványhelyzetet, mint gondolom sokan mások, stresszel, bizonytalanságban éltem meg. A legrosszabb, ha nem csinálhatja valaki azt, amit szeret. Nekem ez a munkám, a hobbim. Az, hogy a színpadon állhatok és a közönségnek énekelhetek, nekem az a boldogság. Ha ettől megfosztanak, akkor jön a depresszió, a rossz kedv, a hiányérzet. Ez történt velem. Próbáltam az online világba videókat készíteni saját oldalamon, de az nem ugyanaz. Szerencsére valamennyit segített, hogy a színház készített stream felvételeket, így nem volt teljes leállás, készítettünk otthoni videókat is, de kilencszáz ember előtt a színpadon állni és hallani a tapsot, ezt nem tudta pótolni. A nyitás segített túllendülni, nem tudom, mi lett volna, ha ez a helyzet nem változik, de szeretnék a jóra gondolni és mindig előre nézni.
- Hogyan élted meg az „online előadásokat”? Hogy érzed, lenne ennek jövője is? A közönség visszajelzései alapján mindenképp pozitív része ez a járványnak.
- Az online előadásban az volt a jó, hogy nem kellett bezárnunk kapuinkat, és a színházi előadás olyan otthonokba is el tudott jutni, amelyek a távolság miatt nem lehetségesek. Nemcsak a közönség hiányzott nekünk, de szerencsére mi is nekik és azt jó volt megtudni, hogy az emberek igenis igénylik a színházat, a művészetet és fontos nekik. A kamerák által közelebbről is láthatták a gesztusokat, mimikákat és egy-egy színész reakcióját, de azt gondolom, hogy az élő színház élményét semmi nem pótolhatja!
- Klasszikus operaének szakon végeztél a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Nem hiányzik az opera? Későbbiekben a közönség találkozhat veled ilyen előadásokon? Mire számíthatnak veled kapcsolatban a jövőben?
- Eleinte azt is nehéz volt megszoknom, hogy nincs operaelőadásban részem. Gondoltam rá, hogy elmegyek meghallgatásra, de annyira sok feladatom volt, hogy ez nem lett volna összeegyeztethető. Az operát szeretni fogom és mindig helye lesz a szívemben, de ma már nehezen tudok elképzelni prózai jelenet nélkül egy darabot. Természetesen ettől még boldogan fogadnám el, ha lehetőségem adódna egy operaszerepre. Más irányban azonban nyitottabb lettem, nagyon érdekelnek a prózai előadások és ki szeretném egyszer próbálni magam kifejezetten prózai szerepben. Nem titkolt az sem, hogy lelkületben a musicalek sem állnak tőlem messze, hiszen azt gondolom, hogy az az operett műfaj egy mai változata.
- Milyen érzéssel tölt el, hogy Magyarország egyik, talán a legismertebb színházi társulatának lehetsz a tagja?
- Büszke vagyok, hogy egy ilyen társulat tagja lehetek, ahol bátran állíthatom, hogy világszínvonalú művészekkel, kollégákkal dolgozhatom együtt, egy csodás színházban, a főváros szívében, másrészről komoly motiváló erő, hiszen mindig kiválóan kell teljesíteni, mert a közönség igényeinek meg kell tudni felelni, ami nagy feladat.
- Játszunk el a gondolattal! Ha ismét pályaválasztás előtt állnál, hogyan döntenél? Máshogyan döntenél bizonyos helyzetedben a karrieredet tekintve, vagy akkor is a színház felé húzna a szíved?
- A szakmai pályafutásom alatt nem döntöttem volna másképpen, soha. Azt gondolom, minden úgy történt, ahogyan lennie kell, mindennek megvan az oka a világban, amit talán nem mi irányítunk, csak megtesszük, amit jónak gondolunk. Ha újra kezdhetném az életem, nem biztos, hogy ezt a pályát választanám, inkább csak színházba járó és színházat szerető személy lennék. Ötven-hatvan évvel ezelőtt inkább lettem volna a saját helyemben, akkoriban más volt a világ. A női szereplők nagyobb csodálatban részesültek, míg manapság inkább a férfi kollégáknak jár a figyelem, rajongás. Néha ezt azért kicsit irigylem tőlük. Mindenesetre az biztos, hogy a színház tud nagyon szomorú és nagyon csodálatos is lenni, ami az emberi lélek rejtelmeinek megfejthetetlen darabjához szól. Pont ezért szeretem én is, mert valami elvarázsolt benne, magával ragad, és nem enged el.
Rácz Dávid
Új hozzászólás