Újabb ikonikus alakját veszítette el a magyar vízilabdasport. A játékosként minden létező egyéni- és csapatszintű elismerést begyűjtő, szövetségi kapitányként világbajnoki címig jutó Benedek Tibor 47 évet élt.
Túl keveset. De hogy jól sáfárkodott vele, az aligha kérdés, hisz a megannyi legendás csatán és győzelemmel megvívott döntőn túl egy kivételes személyiséget ismerhettünk meg benne.
Olyasvalakit, aki nem csak játéktudásával és az elnyert címekkel, hanem a puszta megjelenésével, megnyerő kisugárzásával, legapróbb gesztusaival is tiszteletet, tekintélyt parancsolt. Minden körülmények között profi volt, elegáns és sportszerű. Valódi bajnok, aki duzzadt, már-már ragyogott az erőtől. Előbb a medencében játékosként, majd annak partján is, kapitányként. Felfogni is nehéz volt, hogy súlyos betegségben szenved, azt pláne nem tudtuk elképzelni, hogy a gyilkos kór őt is magával ránthatja. Noha tudjuk jól, a betegségek egyik legalattomosabbjának számító hasnyálmirigy-rák nem válogat, s még egy háromszoros olimpiai bajnok esélyei is csekélyek vele szemben. S ha már háromszoros olimpiai bajnokok: Benedek három ötkarikás aranyérmével egyike hazánk tizenegy triplázó vízilabdázójának. A jeles társaság tagja többek között Helsinki, Melbourne és Tokió bajnoka, Kárpáti György is, aki épp egy nappal korábban hunyt el.
És hogy mit adott Benedek Tibor a 47 év alatt a magyar vízilabdázásnak, no meg persze társainak, szeretteinek és szurkolóinak? Szinte lehetetlenség felsorolni. Játékosként Sidney, Athén, Peking, Recco, kapitányként pedig Barcelona, hogy csak a Benedek-pálya legfontosabb helyszíneit említsük. Ezek egyébként a magyar póló utóbbi húsz évének legfontosabb helyszínei is. Ő mindenhol ott volt, és kellett is nagyon, hogy ott legyen mindenhol. A Kiss Gergely, Szécsi Zoltán, Biros Péter és Kásás Tamás fémjelezte generáció leginkább sallangmentes figurájaként űzte a játékot. Világszínvonalon, ám elsősorban nem a tehetségének, veleszületett vagy kimunkált zsenialitásának köszönhetően, sokkal inkább azért, mert ahogy ő is mondta, mindig jobban akarta. Jobban, mint a szerb, orosz, olasz riválisok. S jobban saját társainál is. Eksztázisba, önkívületbe hajszolva, ezzel érinthetetlen magasságba repítve azt a garnitúrát, amelynek láttán nem lehetett kérdés többé: vízilabdában bizony mi vagyunk a császárok!
És bizony sokatmondó az is, hogy amikor a fenti meggyőződés a pekingi játékokat követő sikertelenség, jobban mondva, aranyérem nélküliség miatt sokakban megkérdőjeleződött, Benedek Tibor átvette Kemény Dénes mérhetetlenül nehéz örökségét és a világbajnoki pódium legtetejéig vezette férfi pólósainkat. Egy évvel azután, hogy felhagyott a versenyszintű játékkal. A rá következő esztendő hazai rendezésű kontinensviadalán döntőig vezette a csapatot, Rióban pedig a rendes játékidőt tekintve egyszer sem tudták legyőzni fiait. Nyolc perc és egy szétlövés hibádzott csupán az éremszerzéshez. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem csak a “kirakatban” tudott eredményes lenni, a jövő generációját éppúgy formálta, mindeközben ő maga is folyamatosan tanult, csiszolt, finomított módszerein és szemléletén. Igazi reformer volt, nem véletlen hát, hogy hosszú, tartalmas és dicső pályát jósoltak neki szakvezetőként.
Erre itt vagyunk 2020 nyarának elején, és könnyeinkkel küzdve barangolunk a temérdek Benedek Tiborhoz fűződő emlék között. Merthogy a fanatikusan tréningező pólós, a társait folyton maximális erőbedobásra ösztönző játékos és kapitány, a mindig úriemberként viselkedő családapa, sokak bálványa, hőse, példaképe nincs többé. Úgy hiszem, ezt hívják kiegyenlíthetetlen veszteségnek. Ami mérhetetlen fájdalommal jár, és még úgy is szívbemarkoló, hogy Benedek Tibortól már sok-sok évvel ezelőtt megkaptuk tanácsként: „Meg kell tanulnod elfogadni, hogy nem vagy halhatatlan”.
Tóth Sándor
Új hozzászólás