„Amit kaptam, viszem tovább”

Hogyan is lehetne mindössze néhány szóban összefoglalni és értékelni azt a több mint egy évtizedes korszakot, amely az első tudatos, kisiskolás cselekvésektől az állandó, tettekben gazdag, önálló életig tart? A híres krisztusi szókapcsolat jut eszembe: kezdet és vég.

Ez a hosszú évezredek óta ismert „jelenség”, amiről szó van, nem más, mint maga az iskola. Számomra az alma mater elsőtől az utolsó évig a Debrecen szívében található Svetits volt. Mintha csak néhány hete lett volna, úgy emlékszem az első pillanatokra. Félénk, kissé szorongó hétévesként léptem az 1. a osztályba. Ekkor még nem is sejtettem azt a csodát, amelyet ez a hatalmas és rejtélyes közösség készült adni nekem. Elég volt pár hét, hogy újdonsült társaimmal kisajátítsuk a Svetits kínálta lehetőségek ránk eső részét. Ugyanennyi kellett az osztályfőnököknek, a két Ági néninek, hogy rájöjjenek, nem vagyok túlzottan nyugodt természetű srác. Nem telt el nap úgy, hogy valami „óvintézkedést” ne kellett volna szervezni ellenem a suli közbiztonságának érdekében. Ettől függetlenül mindig tisztában voltam azzal, hogy jogos a szigor és okkal morgolódnak rám. Négy évet jelentett a tudást megalapozó és megerősítő alsó tagozat, majd két felsős esztendő következett - ez inkább egy átmeneti periódus volt.

Az igazi fordulatot a hetedik osztály jelentette, az első gimis év. Sok régi osztálytárs váltott, de akadtak jó számmal, akik maradtak a Szent Anna 20-26. szám alatt. A hatosztályos első tanévében teljesen új közegbe csöppentem. Megváltozott a tanári kar, eddig csak hallomásból ismert tantárgyak érkeztek, és komolyabb elvárásoknak kellett megfelelni. Évfolyamon és osztályon belül is elkezdődött a keresés régi-új cimborák után. Anna néni osztályában gyorsan hozzá lehetett szokni az új rendhez. Komolyabban beletanultunk a természettudományok rejtelmeibe, színpadi előadásokat készítettünk, összetartó közösséggé kezdtünk formálódni és rádöbbentünk, hogy ha már ott vagyunk, érettségit is illene letenni.

Tizedikben magánjellegű okoknál fogva, kérésemnek eleget téve áttettek az évfolyam másik osztályába, ahol az osztályfőnök Erdős tanár úr lett. Immár ténylegesen egy csapatba tartoztam a hetedik óta legjobb barátaimmá erősödött és a már elsőtől jóbarátoknak tekintett diáktársaimmal.

Két cimborámmal a mai napig gyakran idézzük a régi szép időket, és előszeretettel viselkedünk úgy, hogy utána hangosan nevetünk és megjegyezzük: komoly végzősként mennyire ott él bennünk az a bizonyos kissrác, aki pillanatok alatt naggyá változott. Dehát ez így volt és így van jól. Éppen az ilyen barátokra szokta mondani a köznyelv, hogy hosszútávon lehet majd egymásra számítani.

Osztályfőnököm, magyar- és töritanárom, a már említett Erdős tanár úr, akire kommunikációs érdeklődésemnél fogva legnagyobb tanítómesteremként tekintek, élethosszig tartó emberi és szakmai leckét adott az évek során.

Jelenleg még egy szűk félév áll előttünk svetitsesként, de napról-napra jobban érezni a ballagás, az érettségi és az utolsó találkozások közeledtét.

Köszönettel tartozom a 122 esztendő tudását átadó Svetitsnek, és őszintén remélem, hogy a bennem élő javíthatatlan gyermeki és a megkomolyodott, tapasztalt felnőtt lélekkel együtt visszatérhetek majd oda, ahonnan elindultam. Szeretném, ha számomra a Svetits lenne a kezdet és a vég!

Barna Marci