Annak idején a középiskolában egy tanárom azt mondta, a futballpályák lelátói, meg úgy nagy egészében a szurkolói mozgalmak társadalmilag károsak. Csak remélni tudom, hogy ez a tanárom most hitetlenkedve dörzsöli a szemét, látva azt, hogy járvány idején Magyarország és a világ keménymagjai egymást múlják felül, s önzetlenül segítenek, lehetőségeikhez mérten.
Nos igen, az éremnek van egy ilyen oldala is. Avagy a lelátón állni, szurkolni nem kizárólag meccsről, győzelemről, vereségről, pokolba kívánt riválisról vagy bíróról szól. A lelátón álló, szurkoló emberek éppúgy felelősséget vállalnak környezetükért, honfitársaikért, mint bárki más, és szavak helyett nem restek cselekedni sem.
„De hát a szurkolók ilyen balhés, verekedős arcok, nem? Csak söröznek és ordítoznak, mert nincs jobb dolguk az életben” – hangzik a fájdalmas sztereotípia egy stadionokat és lelátói életet csak felszínesen ismerő barátomtól. Soha nem tudtam kézlegyintéssel elintézni az ilyesfajta vádakat. Elmondom hát, miről is szól valójában a lelátó. Címezve a bántóan előítéletes barátnak, egykori tanáromnak és mindazoknak, akik hasonlóképp gondolkodnak, s képesek meglepődni azon, hogy szurkolói csoportok szerte a világban elsők között igyekeznek segítséget nyújtani a járvány idején.
A lelátón, az ott megszerzett élményeken és barátságokon felül rengeteg mindent átélhet és megtanulhat az ember. Átélheti és megtanulhatja például, hogy az élet adta megpróbáltatások és kihívások által törékennyé, sérülékennyé váló, netán ténylegesen és végzetesen megromló emberi kapcsolatok korában a lelátó megbízható pontot, biztos társaságot jelent. Hisz adott a közös cél és szenvedély, a klubszínek iránti feltétlen elköteleződés, a mindenkori győzni akarás, no meg a gyűlölt rivális, amelyet, ha a fene fenét eszik is, le kell győzni.
A lelátón rengeteg érdekes és különleges emberrel találkozhatsz, akikkel egyébként lehet, hogy soha nem találkoztál volna. Ők ugyanazért vannak ott, amiért te. Keresik a kikapcsolódás és feltöltődés lehetőségét egy fárasztó nap végén, és eljöttek, hogy győzelembe hajszolják kedvenc csapatukat. Veled együtt. Hisz az egésznek csak így van értelme. Ha együtt, egymásért, a másikat kiegészítve és inspirálva csináljuk.
Ez a fajta inspiráció pedig hat a pályán lévőkre. Miért is ne lenne így, elvégre értük van ez az egész. Ilyen értelemben a lelátó varázslatra is képes, hisz hétről-hétre láthatjuk kedvenc csapatainkat, ahogy saját korlátaikat felrúgva, egy-egy gyengébb napjuk ellenére is diadalmaskodnak. Ha mégsem jönne a várt siker, a legelhivatottabb részleg a következő fordulókban is összesereglik majd a szokott helyen. S összefogást, valódi egységet, példaértékű kohéziót mutat egy olyan világban, ahol ezek az értékek már csak egészen haloványan pislákolnak, de a jelen helyzetben oly szükségesek lennének.
Hogy ez a pislákolás mégis reménykeltő, azt jól bizonyítja, hogy a drukkerek nem csak akkor fognak össze, s szerveződnek egységes tömbbe, ha szurkolni kell, netán ellenfelet és bírót melegebb éghajlat felkeresésére ösztökélni. Ők ott vannak akkor is, ha kórházak, egészségügyi dolgozók, hátrányos helyzetű iskolák megsegítése a cél.
Úgyhogy jár a maximális tisztelet a magyar és a nemzetközi szurkolói mozgalom valamennyi képviselőjének, aki pénz- és eszközadományokkal, vagy akár egy bátorító köszönetnyilvánítással hozzátette a maga részét közös ellenfelünk legyűréséhez. Hogy aztán a győzelem után újra együtt dalolhassunk kedvenceink meccsein.
Tóth Sándor
Új hozzászólás