A magyar YouTube is – épp, ahogy a globális influenszertrendek többségét – átvette azt az üzleti alapú videókampány modellt, amely arra épül, hogy népszerű cégek képviselői, esetenként akár alapítói, tulajdonosai mennek oda az utca szerencsétlen sorsú lakóihoz, és nézettség fejében próbálnak nekik segíteni. Azonban mindez elegendő ahhoz, hogy a nézőkben (újra)erősödjön az emberség érzése? Vagy csupán a pénz a lényeg?
A kérdésre a válasz egyszerű. Utóbbi. No, nem a hajléktalan számára jelent ez elsősorban előnyt vagy mentsvárat, hiszen ez a fajta egyszeri segítség hosszútávon aligha jelent kiutat a nyomorból. Akkor erősödött fel bennem a vágy, hogy minderről leírjam véleményemet, amikor nemrégiben láttam egy igen elhibázott videót épp ebben a témában. Többnyire techcégek, étrendkiegészítőket gyártó vállalkozások, édességforgalmazók gyártják ezeket a tartalmakat. A reklám elkerülése érdekében nem nevesítem, kinek a videóját néztem, de a tartalom a következő volt: fiatal, látszólag tehetős, igen sokak által követett srác szólított meg egy hajléktalant – persze tetőtől talpig saját cégének logóival felvértezve –, hogy szívesen segítene neki egy bevásárlással. Ezzel talán még nincs is probléma. A továbbiakkal már annál inkább. A bevásárlás csupa olyan árut tartalmazott, amely vagy gyorsan romló, hűtőigényes vagy pedig az utcán igen nehezen fogyasztható, nyers, elkészítendő, megfőzendő élelmiszert tartalmazott. A kommentelők persze nem is kímélték a készítőt – úgy gondolom, jogosan.
Nem ez volt az első ilyen felvétel. Telefontokgyártók szólítják le véletlenszerűen az utca egy-egy emberét reklám reményében, őket minimális segítséggel jutalmazva, látványosan virágot ültetve több százezres, akár többmilliós megtekintőtáborral rendelkező videókban pedig feltűnően válnak emberségessé az egyébként meglehetősen lenéző és arrogáns „aranyifjak”. Érdekes párhuzam, talán még ellenpélda is lehet a világszerte is elismert magyar bűvész, Hajnóczy Soma produkciója, amely során több hajléktalannak is pénzt varázsolt. Noha jóllehet, ebben is jelentős szerepet játszott a kamera jelenléte, a trükk és a lehetetlen lehetségessé „varázslás”, ám ebben mégis volt valamiféle szórakoztató, emberséges és őszinte. De mégis, akkor kinek jó ez?
Soma egyébként valóban ötletes és egyedi példájától visszavonatkoztatva az alaptémára, egyértelműen a tartalomgyártó profitál belőle. A videóhoz felkínál egy erősen túlzó, kattintásvadász címet, mint például „Megváltoztattam egy hajléktalan életét”, ezt kiegészíti néhány emojival, nagybetűvel, felkiáltójellel, és máris özönlenek az elismerően bólintó, őket példaképnek tartó nézők, ebből és a fizetett reklámok, a cégmegjelölés révén pedig ömlik a pénz. A munkanélküliség pedig stagnál, a hajléktalanok egyre többen és egyre kilátástalanabb élethelyzetben róják az utcákat. Azokat az utcákat, amelyeket ellepik a kézikamerás „influenszerek”, akik jóval nagyobb népszerűségnek örvendő „kollégáik” példáján felbuzdulva próbálnak mind többen és többen kihasználni ezt a mesterkélt, a végletekig megrendezett, semmiféle garantált kifutási lehetőséget nem kínáló trendet.
További érdekesség, hogy igen ritkán, akarom mondani, sosem olvasni ezekről a mikrocelebritásokról, hogy valaha kamera nélkül, pusztán önszántukból tettek volna effajta gesztusokat. Pláne nem nagy számban. Akkor hol is a segítség? Kétségtelenül a nézőkben, megtekintőkben…
Barna Marci
Új hozzászólás