Kiss József és az átmenet

Kiss József

Kiss József 1943-ban született Mezőcsáton. Szegény zsidó falusi boltos családból származik, szülei rabbinak szánták.

Miskolcon kezdte meg tanulmányait, de 13 éves korában Bécsbe szökött, eltartotta saját magát, hogy világi gimnáziumba járhasson. Hazatérte után végül a Debreceni Református Kollégiumban tanult tovább, majd az iskola elvégzését követően vándortanító volt az alföldi városokban. Később korrektorként dolgozott, a Képes Világ című lap szerkesztője volt. 

Első sikerét Simon Judit című versének köszönheti, melyet Toldy Ferenc mutatott be a Kisfaludy Társaság ülésén 1875-ben. A költemény és a költő is hirtelen országszerte ismertté vált. Ekkor a költő már 32 éves volt, háta mögött egy megjelent verseskötettel. A vers Mérei Adolfot annyira megihlette, hogy filmet forgatott a ballada alapján 1915-ben. Ezután nagyobb érdeklődés fogadta munkásságát, leginkább a balladáival tűnt ki, műveit németre is lefordították.

1890-től A Hét című folyóirat alapító szerkesztője. Ezt a lapot a Nyugat előfutáraként tartják számon. 1877-ben a Petőfi Társaság, majd 1914-ben a Kisfaludy Társaság is tagjává választotta.

Hegedüs Géza szerint költészetének varázsát az átmeneti jellege adja. Művei alapvetően Arany János-hagyományokhoz kapcsolódnak, nyelvezete is ehhez köti, de mégis modern hangok keverednek bele, amelyek már a 20. századot idézik meg. Az általa megírt világ átmenetet képez a falusi élet és a nagyvárosi élet között, a hagyomány és a forradalmiság között.

Urbin Andrea

Simon Judit

Simon zsidóéknál minden esztendőbe’
Kis deszkakoporsót tesznek le a fődbe,
Kis deszkakoporsó – alig-alig rőfnyi,
Szegény kicsi féreg, nem tudott megnőni!

 

Simon Judit haja kincs-arannyal ér fel,
Sírva simogatja mind a két kezével.
Ráfogja az ollót – jaj be nagy kár érte!
Nagy titokban úgy megy a szent pap elébe.

 

„Hét országra híres szép hajam lenyírtam,
Hét országra híres szépségem elsírtam,
Te szent pap, te szent pap! mondd meg azt az egyet:
– Hát én már gyermeket föl se nevelhessek?”

 

Fölpillant a szent pap a vén bibliából,
Összeroskad Judit egy nagy vád súlyától:
„Kellene most, kéne? Volt idő, nem kellett:
Legelső gyermeked Judit, hova tetted?”

 

Fehérebb a hónál Judit asszony képe,
Eltemeti képét rózsás tenyerébe,
Súgva ejti a szót, fuldokolva, törten:
„Gyilkos két kezemmel enmagam megöltem.
Apja, ki megejtett, cserbe hagyott rútul,
Szegény, gyönge kislány – reszkettem a csúftúl...
Vajúdó lázas éj – jó volt temetkezni.
Jobb volna most nékem a föld alatt lenni!”

 

Forgatja a szent pap szent könyveit rendre,
Lássa, melyik milyen bűnhődést szab erre?
„Kelj fel Judit, kelj fel! Vesd le gyászruhádat,
A te nagy bűnödre mind kevés e bánat.
Más itt a megváltás – iszonyú az ára!
Van-e erőd, Judit egy nagy fogadásra?
Gyilkos a te ajkad, ha ártatlant csókol:
Eltiltalak téged az anyai csóktól!
Epedj el, sorvadj el, légy mondhatlan árva:
Gyermeked násznapján, akkor légy megváltva.”

 

Simon zsidóéknál fényes minden ablak,
Lagzinak beváló keresztelőt csapnak.
Simon zsidó rágyújt egy régi zsoltárra,
Könnyben úszik Judit halovány orcája,
Kicsike magzatját százszor ölbe kapja,
Eleped egy csókért s még sem csókolhatja.

 

Simon zsidóéknál jaj csöndesen vannak,
Sűrűn beaggatva valamennyi ablak.
Judit asszony kezét töri sírva-ríva:
„Jaj, ha ennek is még halál van megírva!”

 

„Tüzel a homlokom, lelkem anyám, úgy ég –
Ha te megcsókolnál, mindjárt meggyógyulnék!”

 

„Csitt, kicsikém, csitt! csitt! Húnyd be pici szemed
– Istenem, teremtőm! Ne hagyj el engemet!”

 

„Kipattogzott szácskám, édes anyám lelkem,
Ugy-e, ugy-e azért nem csókolsz te engem?”

 

Simon zsidó képe elfakul, elkékül:
„Gonosz vagy te Judit, májastul, veséstül.
Mondta már azt más is – egyebet is, mást is –
Oly igaz az egyik, mint igaz a másik:
Aki rossz anyának, rossz az feleségnek,
Gyermekem úgy éljen, mint elűzlek téged!” –

 

Múlik az esztendő, fogy is, meg megújul,
Simon zsidóéknál vígan vannak újbul.
Udvaron menyezet, násznép násznép hátán,
Simon zsidó lányát elveszi a Náthán.
Szegény koldus asszony, távoli sarokba’,
Lökdösik hol balra, lökdösik hol jobbra,
Reménykedik, küzköd, átront a korláton:
„Azt a szép menyasszonyt jaj, hadd én is látom!”
Most hozzák... esküszik... a pap imádkoztat:
„Én édes véreim, még csak egy tapodtat!
Gyermekem! leányom!...” Odaborul rája,
Hűlő ajkát nyomja égő ajakára,
– Ez a Simon Judit szomorú nótája.

 

 

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.