Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14 - Budapest 1928. november 7.) költő, műfordító. Édesapja Tóth András szobrász volt, édesanyja Molnár Eszter, egy aradi ács-segéd leánya.
A gyermek Tóth Árpád gyenge testalkatú fiú volt, a tüdőbajra korán hajlamos. Eleinte a rajzolásban mutatott tehetséget, apja ezért rajztanárnak szánta. Később azonban Kardos Albert hatására az irodalom felé fordult.
1889-ben a család Debrecenbe költözött. Tóth Árpád gyermekkorát itt töltötte, 1896 és 1904 között a reáliskolában végezte középfokú tanulmányait, szorgalmas és jó tanuló volt.
1905-1909 között a budapesti egyetemen magyar–francia szakos bölcsészhallgató volt. Ekkor ismerte meg az új irodalmi törekvéseket. 1908-tól a Nyugat munkatársaként dolgozott, mely közölte a verseit. Később Tóth Árpádnak kellett eltartania családját, így felhagyott tanári ambícióival, visszaköltözött Debrecenbe, és októbertől a Debreceni Független Újság színkritikusa lett. Több újságnak dolgozott, miközben egyre elismertebb költővé vált.
Az 1920-as évek végén lassanként súlyosbodott betegsége, 42 évesen hunyt el. Korai halálát tüdőgümőkor okozta.
Kevés magyar költő karakterizálható olyan jellegzetes szókinccsel, mint Tót Árpád: bús, lomha, méla, beteg. Stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző, a világ állóképekben való megragadásának igénye.
Új hozzászólás