Az elmúlt két évszázadban többször is felépültek a Nyugat intézményes megoldásai, ám a gyors polgárosodás újra és újra elmaradt. Így erőtlen volt minden demokratikus kísérlet, és amíg rezsiharcszerű kampányokkal lehet hatékonyan megmozgatni a közvéleményt, addig aligha lesz joguralmon alapuló szilárd demokrácia Magyarországon – fogalmaz a 2014-es választások lehetséges következményeit taglaló sorozat befejező részében Tölgyessy Péter.
A modernizációt hirdető baloldal régi pártjainak nem is annyira a Fidesz közel 53 százalékos választói támogatottsága jelentette 2010-ben a legkeményebb kritikát, hanem a jobboldali radikalizmus látványos térfoglalása. A rendszertagadó radikalizmus a harmincas évek után újfent misztikus nemzeti színekben jelentkezett hazánkban. Most részben a Jobbik létezése miatt nem képes az emberek elégedetlenségét a korábbi erővel a maga javára fordítani a baloldal.
A Jobbik felhasználja a két világháború közötti jobboldal kifejezéseit és közösségteremtő formáit, de létezése korántsem pusztán a régi radikalizmus folytatása, hanem a rendszerváltás utáni Magyarország bajainak egyenes következménye. Először ott tört át, ahol a legrosszabb, arcát mutatja a létező magyar kapitalizmus. Az új demokrácia olyan bántóan nem tudott hitet, azonosulási pontokat adni a már benne felnövekvő nemzedéknek, hogy annak közel negyede a nekik érzelmi közösséget kínáló Jobbikhoz menekült. A magyar közvélemény jelentékeny része indokoltnak érzett dühében nem is igen érzékeli szélsőségesnek a pártot. A Jobbik ellenségképekből és Nagy-Magyarország mítoszokból, pogány rítusokból és két világháború közötti mondatokból rakott össze egy olyan világmagyarázatot, amely rövidre zárt megfogalmazásaival erősen hatott a sikertelenségétől frusztrált országban. A nemzeti radikalizmus ott lett különösen erős, és közelítette meg vagy egyenesen lépte át a harminc százalékot, ahol a súlyos gazdasági válság és a romakérdés általában találkozott. A Jobbik harmadik helyre szorította vissza a szocialistákat a 2006-ban még az egyik legbiztosabb bázisuknak számító észak-kelet-magyarországi választókerületekben. Tartósan megcsappant a kádári gyökerű baloldal és a polgári radikalizmus befolyása a legfiatalabb korosztályokban.
Csakhogy a Jobbik áttörésével keveset tudott kezdeni. A megváltás hitének erejével induló párt belefeledkezett parlamenti létezésébe és ma már csak az egyik a hazai politikai aréna számos szervezete közül. A szimbolikusan új rendszerváltásba kezdő és gazdasági szabadságharcot indító Orbán Viktor mellett egyszerűen nem jut elegendő tér számára. Míg a miniszterelnök erélyesen intézkedik, addig a Jobbik beszédeket mond vagy tiltakozó meneteléseket tart. A választási rendszer átalakításának a legfőbb vesztese éppen a jobbszélen egyedül álló párt. Induló lendületének elvesztésére válaszul a Kádár utáni Magyarországon a Jobbik is jóléti igények felkarolásával, radikalizmusának a kisemberi idegen- és kapitalizmusellenességhez történő igazításával reagált. Ám egyelőre úgy látszik, a baloldali összefogás megvalósult formája kisegítette a jobboldali radikalizmust. Mindegyik nagyobb hazai pártnak a jövőben is számolnia kell a rendszertagadó szervezet választóira ható vonzerejével.
A reménység szigete
A régi SZDSZ pénze, szervezeti hálója és médiatámogatottsága nélkül, annak szokásos választói támogatottságát meghaladó eredménnyel a nagypolitikába lépő LMP a nyugat-európai zöldpártok akciózását hozta be a magyar közéletbe. Régóta senki sem beszélt olyan őszintén költségvetési kérdésekről a hazai pártok közül, mint amikor az LMP kimondta: a mindenki által megígért jobb közszolgáltatásokhoz, bőkezűbb jóléti kifizetésekhez nem alacsonyabb, hanem inkább magasabb adók kellenének. Az új párt azonban nem sokáig dolgozhatott nyugodtan a saját értékeinek megfelelő karaktere kimunkálásán. A régi baloldali véleményvezérek kezdettől kifejezték elvárásukat, hogy a háborús tömbök ellenében születő párt a szocialistákkal együttműködve szálljon szembe a Fidesz törekvéseivel. Mihamarabb adja fel a nevébe is foglalt küldetést, és álljon be a helyreállítani kívánt baloldali blokkba.
Az LMP minden újszerűsége ellenére sem látszott a kétharmados hatalom erőteljes ellenzékének, és összes bajával együtt mindjobban az MSZP tetszett a Fidesz-hatalommal leginkább szembeszegülő pártnak. Az LMP szervezetébe eleve beépülő törésvonalak gyorsan szétszakították parlamenti frakcióját. Az eredeti küldetést cserbenhagyó, viszont felkészültebb képviselői a háborús tömbök kíméletlen logikájának megfelelően végül a régi baloldal apró irányzataként léphetnek fel a választásokon. Az eredeti pártból pedig alig maradt több mint egy elszánt bázisdemokratikus közösség és Schiffer András. A baloldali véleményformálók pedig ismét megmutatták: ha befolyásoló erejük már messze nem is a régi, mégis agresszivitásuk minden tőlük különböző politikával szemben változatlanul rendkívüli.
Minden antikapitalizmusa ellenére a jelenlegi parlamenti pártok közül a maradék LMP a leginkább a nyugati partnereihez hasonlítható karakterű szervezet. Egy maradék tüske, reménységsziget a hideg polgárháborús szembenállásban. Ám alig több mint merő tiltakozás. Négy esztendő alatt mit sem közeledett a kormányképesség felé, sőt zárt közössége még a szakadása utáni személyi folytonosságából is alig hagyott valamit. Öt-nyolc fős képviselete talán a következő Országgyűlésben is megmaradhat, ám még nyomokban sem látszik, miként lehetne az egész ország felelős kormányzására alkalmas erő.
A Fidesz új választási rendszerének következményeként 18 országos listát állító párt és számos választókerületben akár húsznál is több egyéni jelölt kerül fel a szavazólapokra. Az 1988-as pártállami tervezetek szándékaival egyezően a centrális helyzetű párt is úgy gondolhatja, ha már többpártrendszer, legyen minél több induló. Ezzel a mindenütt jelenlevő kormányfő könnyebben különülhet el a többi párt vitáinak káoszától. A közéleti pluralizmus sokféleségétől máig inkább megriadó hazai közvélemény számára megmentőként emelkedhet ki az egyébként riasztó mezőnyből. Most lényegesen könnyebb elindulni, és még számottevő költségvetési támogatást is adnak a jelölteknek, ám a bajaitól szenvedő magyar társadalom egyetlen valóban komolyan vehető új pártot sem tudott felépíteni. Az emberek nálunk felülről várják a megoldást és az elfogadhatóbb politikai kínálatot. A pártokat keserűen kívülről nem befolyásolható gépezetnek látják, és megszokták, hogy az átlagemberek legfeljebb a kisebbik rosszat választhatják. A 2014-ben mégis tengernyi aspiráns többségét aligha a felkínált közpénz mozgatta meg. Döntő hányaduk régi közéleti szereplő, izgő-mozgó celebritás, küldetéses ember vagy legalábbis a neve helyi forgására vágyó induló. Egyenként csekély számú választót mozgatnak meg, ám együttesen, különösen a többközpontú, vidékies választókerületekben néhány százaléknyi szavazatot már elvehetnek a kevésbé motivált közönséggel bíró ellenzéki pártok elől.
Konszolidálhatatlan teljhatalom
Orbán Viktor egész kormányzati ciklusát következő választási győzelme igényeinek megfelelően építette fel. Most sokan remélhetik, ismétlődő diadalával a Fidesz talán végre megnyugszik és belekezd az ország túlnyomó részének békés gyarapodást ígérő politikai konszolidációba. Csakhogy távolodva a baloldali kormányok emlékétől egy újabb négy esztendőt a Fidesznek már nehezebb lesz végigkormányoznia. Az idő előre haladásával mind kevesebb igazolást adhat a szocialisták vétkeire való örökös visszautálás. A történelme kezdete óta a térségbeli elsőségre törekvő nemzet vezetőjeként a miniszterelnök nem érheti be az eddig kiemelkedő hatékonysággal alkalmazott bűnbakteremtéssel. A vágyott nagyság helyreállítását ígérő kormányfő legbiztosabb legitimációját a valóságos felzárkózással kecsegtető gazdasági növekedés adhatná. Ez azonban aligha lehet kevesebb, mint az évi négy-öt százalék, mi több, az igazán meggyőző erejű a korábbi szlovák vagy észt magasságokban járó, jó években 8-10 százalék lenne. Csakhogy ez belátható időn belül elérhetetlen.
A Fidesz látványosan eltökélt a számára fölényes újraválasztási esélyeket adó eddigi receptje további alkalmazásában. A miniszterelnök általában pragmatikus leleményességgel reagál az újabb fejleményekre. Érdemi hangsúlyváltások ezért még lehetségesek, ám az Orbán-rendszer társadalompolitikájának lényege már olyannyira rögzült, hogy azon nehéz változtatni. Általa jut tartós berendezkedéshez a kormányfő vagy bukik el végül. Ez először is jelenti a választók világlátásához igazított és roppant gépezettel módszeresen sulykolt szómágia további használatát. Hit és remény nélkül bajosan jöhet siker, ám a hatalom igazsága teljes elfogadását várja el az emberektől, csakhogy ez sokszor olyan távol áll a valóságtól, hogy a jókora különbség bárkit a lázadás felé fordíthat. A Fidesz a nem szokványos piaci gazdaságpolitika, tehát a jegybanki pénzteremtéssel alátámasztott hitelek, a kockázatoktól vissza nem riadó kamatcsökkentések, a tudatosan gyengén tartott forint, a közvetlen adóktól a közvetettebb közterhek felé fordulás, a célzott vállalati előnyben részesítés, az államszocializmusra emlékeztető nagy állami programok és a közmunkaszervezés eszköztárával akar lendületet adni a hazai gazdaságnak.
Továbbra is átcsoportosítani törekszik majd a társadalmi erőforrásokat és pozíciókat a táborához tartozókhoz. Ami első stádiumában alaposan megnövelheti az újraosztható javakat, ám egyben hatalmasan kiterjeszti a magyar állam és a miniszterelnöki politika közvetlen felelősségi körét is. Ennek előre haladásával a költségvetésnek illetőleg a Fidesz-közeli vállalkozóknak kell már fedezniük a meghódított területek szükséges beruházásait. A kormánynak szembe kell néznie a most centralizált közszolgáltatások lepusztult létesítményeivel és lemaradt béreivel, amelyek legalább részleges rendezése nélkül nehéz fenntartani a sikerpropaganda lendületét. A folytonos centralizáció és a kiterjedt államosítások, a párt közeli vállalkozások működése óriásira növeli a kormányfő döntéshozatali terheit, amelynek máris csupán kampányszerűen képes eleget tenni.
Az egyoldalú politikai függés kontraszelektálttá teszi a vezetést. A miniszterelnök számára fontos ügyekben valóban sokszor gyorsabb lett a döntéshozatal, ám a közigazgatás végső eredményessége aligha növekedett. Olykor inkább a káoszt hozta el a kivételesen centralizált, folytonos személycseréktől sújtott új igazgatási gyakorlat. Általános a hatékonyságromboló menekülés a felelősségvállalás elől, a döntések gyakran a szükségesnél akár több szinttel feljebb, a korábbiaknál olykor messze nehézkesebben születnek. Új párhuzamosságok keletkeztek az államszervezetben. Végül az új szisztéma minden ellenkező kijelentés ellenére egyáltalán nem lett olcsóbb. A miniszterelnök irányított nemzeti kapitalizmusa szinte szükségképpen túlterheli az államháztartást, egymás után kényszeríti ki a költségvetési megszorításokat és elkerülhetetlenné teszi az újabb közterhek kimódolását.
Mi változhat?
A miniszterelnök nyilvánvalóan szívesen konszolidálná rendszerét, alapjainak lerakása után. Csakhogy erre az örökös háborúság embereként nem egyszerűen alkatilag képtelen, hanem az Orbán-rendszer lényegéhez tartozik, hogy az annak érdemét vitatók jó eséllyel az egész rendszer ellenzéke lesznek. A Fidesz egész államszerkezete Orbán Viktor személyes kormányzására van felépítve. A kádári gyökerű baloldal esetleges újabb választási veresége nem hozhatja el a magyar történelem végét. Általa nem fejeződhet be a régről hozott reflexek továbbélése, sőt az utóbbi négy évben a Fidesz igazodott minden korábbinál inkább a kádár utáni társadalom igényeihez. A mostani baloldal valójában ideális ellenfél a Fidesz számára. Meggyengülésével, alighanem csak még dühösebb ellenzék jöhet.
A hazai közéletben könnyebb elképzelni a további romlást, mint hamarosan elérhető gyors javulást. A választásokon leadott állampolgári szavazatokból származó legitimitás kezdettől nem adott erős felhatalmazást a kormányzásra hazánkban. Az MDF 1990. áprilisi második fordulós áttörése után már szeptemberre elvesztette szavazói támogatását. Most paradox módon a hetven százalék fölötti többség kezdheti ki legkönnyebben a Fidesz mandátumát. Az Orbán-rendszerrel szembenállók majd elmondják, a hatalom nem az ellenzék kormányképtelensége, hanem a minden módon manipulált választási feltételek következtében tartotta fent uralmát. A Fidesz-állam dinamikája mind biztosabban a parlamenten kívüli eszközök használata felé terelheti az egyébként magát egyre tehetetlenebbnek érző ellenzéket. Ettől még Magyarország nem lesz egyből Ukrajna, ám ha ez a folyamat beindul, gyorsuló eszkalációját már nehezen lehet megfékezni. Csakhogy hazánk bajai elsődlegesen nem politikai természetűek, mélyükön a negyven esztendeje válságtól sújtott társadalom elégedetlensége áll. Amit egyedül újbóli politikai rendszerváltásokkal inkább csak elmélyíteni, és nem megoldani lehet.
A túlságos közéleti versengés veszélyes következményeinek a második világháború utáni új demokráciák induló negyedszázadukban általában megkíséreltek a joguralom és a hatalommegosztás formális rendjének érdemi csorbítása nélkül, valamiképpen elébe vágni. Tartósan nagykoalíciót alkottak (Ausztria), vagy széles konszenzusos demokráciát működtettek (Finnország). Hét esztendős ciklusokon alapuló elnöki rendszert állítottak fel, a többszörösen a nemzet megmentőjének látott de Gaulle személyére szabva (Franciaország). A gazdasági csoda által igazolva az első két évtizedben megszakítatlanul ugyanaz a politikai tömörülés adta a kancellárt (Németország). A rendszertagadó kommunista baloldallal szemben végig kereszténydemokrata dominanciájú, de változó összetételű koalíció kormányzott (Olaszország). Orbán Viktor most hasonlóképpen korlátozni próbálja politikai váltógazdaság működését, csakhogy ezt döntően a közjogi szerkezet manipulálásával teszi, amit a kormányfő táborán kívül szinte senki sem fogad el kellően igazoltnak. Így aztán a közéleti szembenállás csak minden korábbinál erősebb lehet.
Mindenki foglya előtörténetének
Az elmúlt negyedszázad egyre hevesebb ütközéseit aligha lehet egyfajta hirtelen megvilágosodással semmivé tenni. A két szembenálló közéleti tömb egymásra hivatkozva, a másiktól tanulva jutott el idáig. Mindkét oldalon roppant gyűlöletgépezet épült fel a közvélemény befolyásolására, és olyan erős a legelkötelezettebb hívek fogékonysága a táborelvű gondolkodásra, hogy fölöttébb valószínűtlen az egyes blokkok lényegi irányváltása. Az ellenoldal közéleti kultúráját a magyar politika mindkét iránya már önmagában veszélyesnek érzi magára. A huszadik századi hazai történelemben számos olyan félelemkeltő eseményt talál, amelyben a másik tömb bűnössége elvitathatatlan. Magyarországon volt már mindkét oldalnak kétharmada, egyetlen választást kivéve, az összes voksolás kormányváltást hozott. Hazánk mégsem képes négy évtizedes válságából kiemelkedni. Mindkét politikai tábor foglya előtörténetének, és a másik oldallal folytatott harcát próbálja végleg megnyerni. Mint az utolsó három esztendő is mutatja, ez bajosan sikerülhet bárkinek is, csak a gyűlöletszerkezetek erősödnek folytonosan.
A 2014-es választások eredményétől függetlenül a jelenlegi magyar kormányzati metódus történelmi fennmaradása jelentős hányadban külső környezetének függvénye. Az Orbán-rendszer a magyar társadalom hosszú ideje megoldatlan pusztító gondjaira adott rendszerszintű válasz. Létező eredményeit a napi közéleti viták hevében semmiképpen sem szabadna lebecsülni. A Fidesz-hatalomnak létezéséhez nincsen feltétlenül szüksége dinamikus gazdasági növekedésre, mechanizmusai éppen hogy a négy évtizedes stagnálás okozta bajokra adott politikai reakciók. Az Orbán-rendszer válság idején próbál valamiféle intézményes stabilitást, reményt és hitet adni az embereknek. Ha a Nyugat, az Európai Unió bajai elhúzódnak, és a világgazdaságban belátható ideig nem kezdődik a szűkebb térségünkre is kiterjedő újabb nyugodtabb növekedési periódus, az segítheti az új hazai berendezkedés huzamosabb fennmaradását. Amennyiben viszonylag hosszabb időre állandósul a Nyugat jelenlegi mérsékelt válsága, akkor Orbán Viktor egy jövendő politikai trend első kezdeményezőjeként léphet fel. Különösen a térségünk megtorpant országaiban, de Európában másutt is lehetnek majd követői.
Egy nagyobbra nőtt válság viszont már túlságosan megnövelheti az Orbán-rendszer sikerpropagandája és a valóság közötti eltérést, a pénzpiacokkal és a Nyugat intézményeivel folytonos erőpróbában álló hatalom ilyenkor könnyebben elvétheti következő lépését, és a még nagyobb baj elkerülése érdekében hirtelen rászorulhat a külföld segítségére. Amennyiben a nyugati kapitalizmus rombolva építő erői idővel újra megteremtik a tartósabb konjunktúra feltételeit, az sem kedvez szükségképpen a miniszterelnök kísérletének. Ez esetben ugyanis ismét látványos lehet a különbség a maga külön útját járó Magyarország és nyugatos környezetének haladási tempója között.
Rajtunk, magyarokon múlik
Az elmúlt két évszázadban Magyarországon többször is lényegében hiánytalanul felépültek a Nyugat intézményes megoldásai. Ám a csaknem mindenkit elérő gyors polgárosodás újra és újra elmaradt. Így ismételten biztos bázis nélkül maradt minden demokratikus kísérlet. Már Zrínyi Miklós sokban a magyar értékvilág bajaival magyarázta az ország ismétlődő kudarcait. Széchenyi István, majd az ő nyomán Szekfű Gyula egész katalógusát állította össze a jellegzetes beállítódásbeli tévutaknak. Most pedig a Fidesz vezetői éppen ezekre, azaz a hazai magatartásminták árnyékos oldalára építik fel megváltónak remélt politikájukat. Holott társadalmunk eddigi eredménytelensége jobbára éppen belőlük származik.
Amíg rezsiharcszerű kampányokkal lehet a leghatékonyabban megmozgatni a hazai közvéleményt, addig aligha lesz joguralmon alapuló szilárd demokrácia Magyarországon. Horn Gyula ingyenes nyugdíjas utazási kedvezménye óta az összes nagyobb hazai párt a csodatevő népbarát ígéretet keresi, és ha a választók tömegei ezt honorálják, így maradhat végtelenségig.
Az ország nyugatos boldogulásának alkotmányos alapjait az 1989-es fordulat megteremtette. Azóta minden korábbinál inkább rajtunk, magyarokon múlik az ország eredményessége. Nem az egyik vagy a másik közéleti tömb tette eddig megoldhatatlanná a társadalom bajait, hanem ketten együtt. Változást csupán az hozhat, ha pozitív tapasztalatok egymást követő során az emberek megismerik az együttes cselekvés előnyeit, megélhetik a kiszámítható alkotmányosság hasznát. Az állampolgárok egyre szélesebb köreire támaszkodva új szereplők és szervezetek sora lép fel jobb- és baloldalon egyformán, és a közvélemény többségének támogatásával felmondja a kétoldalú szembenállás logikáját. Tágabb térségünkben már más nemzetek is voltak nehéz helyzetben, aztán élve a kedvezőbbre fordult külső feltételekkel, döntően saját tehetségükre hagyatkozva többségük meglelte a maga kiútját. Ehhez végre meg kellene találni a valódi hazai polgárosodás kulturális beállítódásainkhoz igazodó új magyar modelljét. Ettől 1989 óta alighanem mostanság állunk a legtávolabb, mégis a nekünk kívülről megadatott lehetőségek minden bizonnyal jobbak, mint az első világháború óta bármikor is voltak.
Új hozzászólás