Régi „csibészek”: a valós Dagobert

A hétköznapi és az elfogott bűnöző

Robin Hood az angol mondakör egyik legismertebb hőse, az a Fulk Fitz Warin, normann nemesember volt, akit miután kiforgattak javaiból, törvényen kívüliként János király ellenségévé vált. A „tolvajok fejedelme” társai segítségével fosztogatta az angliai Nottinghamshire megyében utazgatókat. Arról volt közismert, hogy sajátos normája alapján, amit „elvett” a gazdagoktól, azt a szegényeknek adományozta. Így, harcolt a maga módján az igazságtalanság és a zsarnokság ellen.

A középkortól egészen napjainkig szinte minden országban felbukkan az „angol betyár” cizellált alakja. Könyvekben, filmekben és a való életben egyaránt. Gondoljunk, csak a magyar származású Rózsa Sándorra, vagy a Whiskys rablóra, aki korát meghaladva, rajtunk svájci frankos hiteleseken állt méltó bosszút. Méghozzá, a gaz bankszektoron. A Whiskysnek sok rajongója volt. Csala Zsuzsa támogatásával pl. a börtönben leérettségizett.

Dagobert

Arno Funke neve semmit nem mond nekünk. Ám, a Dagobert név említése a német rendőröknél még a mai napig heves szívdobogást okoz. Pedig, a történet régi, több mint 25 éves.

1988. május 10-én a nyugat-berlini KaDeWe áruházat éjféltájt heves robbanás rázta meg. Személyi sérülés nem történt, de az anyagi kár meghaladta a negyed millió márkát. A robbanás után nem sokkal jelentkezett a zsaroló, és fél millió márkát követelt az áruháztól, hogy a további robbantásoktól eltekintsen. A váltságdíjat, amelyet az áruház vezetése azonnal a rendőrség rendelkezésére bocsátott, egy személyvonatról kellett kidobni. A zsaroló egy rádióvevőt hagyott a vonaton, azon keresztül irányította a „kihajítás” időpontját. Habár a rendőrség a vonat útvonalát járőrökkel biztosította, a zsaroló gyorsabb volt náluk, és meglépett előlük a pénzzel. Funke kerékpárral történő menekülésének néhány gördeszkázó srác szemtanúja volt. Segítségükkel a rendőrség fantomképet készített róla.

Ki volt valójában Dagobert?

Arno Funke Berlinben született, 1950-ben. Az apja már gyerekkorában faképnél hagyta a családot, a fiú két lánytestvérével jórészt Berlin-Rudowban és Neuköllnben nőtt fel. Az iskolai évek alatt nem jeleskedett a tanulásban, és bár a festészettel is próbálkozott, igazán csak tengett-lengett életében. Dolgozott DJ-ként, táblafestőként, segédmunkásként, és sofőrként is. Festményeiben jól tükröződött rejtett depressziója, melyet gyakran alkoholba fojtott. Ennek köszönhetően úszott az adósságban. Első akciója idején egy autóműhelyben dolgozott lakkozóként. Funke és műhelyfőnöke (aki valószínűleg megzsarolta) együtt lépett le a Fülöp-szigetekre, ahol a félmillió márkából pazarul éltek. Berlinbe már egy Fülöp-szigetekről származó feleséggel tért haza, és bérelt ki egy kétszobás lakást. Hamarosan fia született. Feleségének fogalma sem volt arról, hogy Funke miből finanszírozza az életüket. A félmillió márka hamar elfogyott. Ezért „Dagobert” újabb bombát kreált, amit ezúttal a hamburgi Karstadt porcelánosztályán robbantott fel, 1992 júniusában, nem sokkal éjfél után. A merényletben szerencsére senki sem sérült meg. Most egymilliót követelt az áruházlánctól, hogy ne robbanjon több bomba. A fizetési hajlandóságot az igazgatótanácsnak a „Hamburger Abendsblatt” társasági rovatában feladott hirdetéssel kellett jeleznie. A rendőrség azonnal összekötötte a hamburgi esetet a négy évvel korábbi berlini robbantással, és levonták a következtetést, hogy Dagobert lehet a sorozatos elkövető. Gyorsan kikövetkeztették, hogy a pénzátadás ismét valahol egy vonaton fog történni. Igazuk is lett. Két héttel később jelentkezett a zsaroló, és a rendőröket egy vasúti csomagmegőrzőhöz küldte a pénzzel. Ott egy rafinált, az oldalán kioldó dobozt találtak időzítő szerkezettel, amit a Hamburgból Berlinbe tartó vonat oldalára kellett felrögzíteniük. 1992. augusztus 14-én 16.40-kor az intercity kifutott a pályaudvarról, a különös csomaggal az utolsó kocsi oldalán. A rendőrség az időzítő alapján kikövetkeztette, hogy az „átadás” helyszíne Hamburgtól 100 kilométerre várható, így a helyszínt nagy erőkkel biztosította, és a vonat utolsó kocsiját is megszállták a rendőrök. Azzal nem számoltak, hogy Dagobert időzítő szerkezete csak figyelemelterelés volt. Valójában egy mezei kisautó távirányítóval tudta leoldani a csomagot a vonatról, amit a számított helyszínnél jóval korábban meg is tett. Mire a meglepett nyomozók megállították a vonatot és visszarohantak a helyszínre, Dagobert kerékpárjával már meglépett onnan. Dagobert, miután kicsomagolta aküldeményt”, rájött, hogy a rendőrség átejtette, és néhány valódi (fedő) ezresért és egy csomag papír fecniért vitte vásárra az irháját.

A hamburgi rendőrség rizikós akcióba kezdett. Egyszer már fizettek Dagobertnek, és nem akarták, hogy ha ismét kifogy a pénzéből, megint a jól bejáratott ötletéhez nyúljon. Dagobert persze zabos lett az átverés miatt, úgy vélte, hogy nem volt elég nyomatékos a figyelmeztetése, ezért kissé erőteljesebben kell fogalmaznia”. A brémai Karstadt áruház volt, amelynek egy egész szintje repült a levegőbe 1992. szeptember 9-én. A gyújtóbomba robbanása után fellobbanó tűz aktiválta az áruházi tűzoltórendszert. A robbanás és a tűz okozta kár elérte a hatmillió márkát. Egy héttel később Funke a hannoveri Kaufhausban egy liftben robbantott egy bombát, nyitáskor. A rendőrség felállított egy profilt Dagobertről, amely szerint a komoly bűnözői hajlam esetében magas intelligenciával és komoly műszaki ismeretekkel is párosult.  A profilból – melynek felállításában pszichológusok is részt vettek – kiderült, hogy Dagobert robbantásai során igyekszik elkerülni az emberi áldozatokat. Feltételezték, hogy a zsaroló kitart a pénzátadás helyszíneként a berlini vasút mellett, ezért nagy erőkkel feltérképezték azt, és azonosítottak 1500 lehetséges pénzátadási helyszínt. Minden mozdítható erőt a vasútra koncentráltak, a mozgó vonatról való pénzátadás volt ugyanis az egyetlen állandó momentuma az eseteknek.

1992. október 29-én Dagobert besétált a rendőrség állította csapdába, és az egyik azonosított helyszínre, Berlin-Charlottenburgba tekert biciklijével, hogy ott dobassa le a vonatról a pénzt. Jó érzékkel viszont rájött a kelepcére, és amikor észrevette, hogy a rendőrök, akik azonosították őt, feléje rohannak, belelépett a pedálokba. Az egyik rendőr, aki tényleg közel járt ahhoz, hogy a szó szoros értelemben elkapja a zsaroló grabancát, elcsúszott egy sáros levélkupacon, és elvétette a menekülő Dagobertet. A német Bild Zeitung másnapi főcíme az volt: „A rendőr Dagobert üldözése közben elcsúszott a kutyaszaron” . Ez az akció nem tett jót a rendőrség egyébként is  rendesen megtépázott renoméjának.

Dagobert lassan egyfajta modern Robin Hood-dá lépett elő a közvélemény szemében. A Das! című közéleti műsor közvélemény kutatása szerint a nézők 61 százaléka szimpatizált a bűnözővel. A következő pénzátadásra a rendőröket egy dél-berlini parkolóba hívta, ahol egy – az utak csúszásmentesítéséhez használt kavicsot tároló, lakattal lezárt ládához irányította őket.

A rendőrök készültek. Rádiós mozgásérzékelőt szereltek a pénzcsomagba. Miután a lakatot visszazárták, beültek a kocsiba, figyelték a mozgásérzékelőt és a helyszínt. A műszer pár óra múlva jelzett, de a rendőrök csak műszaki zavarra gyanakodtak, mivel senkit nem láttak a helyszínen. Amit a nyomozók nem tudhattak ekkor még, hogy a láda alatt egy nyitott csatornanyílás volt. Ráadásul, Dagobert bemikrofonozta a fadobozt. Miután meggyőződött arról, hogy a rendőrök elhagyták a helyszint, felmászott a dobozba a csatornából. Amikor kibontotta a csomagot és látta, hogy megint csak papírlapokkal tömték ki azt pénz helyett, elballagott a helyszínről a csatornán keresztül. A rendőrség is stratégiát váltott. Dagobert, rendszerint utcai telefonfülkéből hívta őket, hogy egy számítógéppel eltorzított hangfelvétel lejátszásával közölje velük a következő átadás feltételeit. 1993. június 30-án várták a zsaroló következő hívását. Berlinben, ebben az időben nagyjából 9000 utcai telefon volt. Ennyi készülék figyelésére a rendőrségnek nem volt kapacitása, ezért a város nyugati felére koncentráltak, mert a zsaroló eddigi összes hívása innen érkezett. 3000 rendőrt küldtek az utcákra, hogy figyelemmel tartsák a nyugati városrészen található telefonokat. Ezúttal, Dagobert hívása a város keleti feléből érkezett. Ez a tény ismét jelentősen emelte a rendőrök frusztrációját. 1993. december 6-án egy berlini bevásárlóközpont liftjében robbant a következő bomba, nyitáskor.

A Karstadt vezetősége komolyan megkérdőjelezte a rendőrségi „nem fizetünk” akció létjogosultságát. Tartottak attól, hogy egy esetleges személyi sérüléssel járó robbantás után rájuk irányulhat a közvélemény haragja. Ezt a feltételezésüket megerősítette a zsaroló következő, a rendőrségnek címzett levele: „Valószínűleg a rendőrségi pszichológusok feltételezik, hogy nem vagyok képes embert ölni. Az ellenkezőjét fogom bizonyítani!”

A Karstadt vezetése nyomást gyakorolt a rendőrségre, hogy a következő pénzátadást valódi pénzzel bonyolítsák le. Ez alkalommal Dagobert is különlegességgel készült. A rendőröket egy elhagyott rendező pályaudvarra „invitálta”. A zsaruknak 1,4 millió márkát egy, az egyik sínen parkoló kis játékszerűségbe kellett belerakniuk. Miután végeztek, a mini jármű, láthatóan távirányítással vezérelve, a sínszálon futva eltűnt előlük a sötétben. Dagobertnek ezúttal meggyűlt a baja a technikával. 32 méterre a rejtekhelyétől vonata kisiklott.1994. április 20-án Dagobert ismét hívta a rendőröket, hogy újabb átadást beszéljen meg velük. Egy rendőri egység rögtön a beazonosított utcai telefonhoz hajtott, és annak közelében egy parkoló kis fehér autóban egy meglehetősen zavartnak tűnő vezetőre figyeltek fel. A rendszám alapján azonosították, hogy ez egy bérautó. A hívás napján már a rendőrség minden adatott összegyűjtött a feltételezett tettesről, Arno Martin Franz Funke-ről. Követték a napját, amint a fiát elvitte az óvodába, majd onnan továbbhajtott egy telefonhoz. 10.15-kor csöngött ki a telefon a Karstadtnál, a hívó Dagobertként mutatkozott be, de közlendőjét félbeszakította a rendőrségi rajtaütés és a csuklóján kattanó bilincs. Dagobertet, alias Arno Funke-t rablásért és zsarolásért 9 és fél évre ítélték, de jó magaviseletéért 6 év után szabadlábra helyezték. Ez idő alatt felesége elhagyta, ő pedig még a rácsok mögött egy szatirikus újságnak, a berlini Eulenspiegelnek kezdett el dolgozni karikaturistaként, ahol mai napig is publikál.

Dalnoky

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.