Siklód Erdélyben, a parajdi sóháton fekszik, nyolcszáz méterrel a tengerszint felett. Műút nem vezet oda. A legközelebbi aszfaltcsík húsz kilométerre kanyarog, onnan köves, murvás úton zötyög a faluba igyekvő. Szélvész tempóra ne számítson senki, mert a táv megtételére egy óra is kevés. Igazi, isten háta mögötti falu.
- Az is – bólogatott két vendéglátóm, Gizi nannyó és Gédi papó, mikor nyáron három napig élvezhettem határtalan vendégszeretetüket.
Az asztalon jó kis házi szilva, az alkoholos fajtából, és valami ritka kellemes ízű, ám annál fejbecsapósabb rozé…, vagy a szilva után/közben fogyasztva tűnt annak.
Poharazgattunk. Vendéglátóim erős tempót diktáltak. Hamar ürültek a palackok. Kortyszünetekben az életükről kérdezgettem.
- Valamikor ezerkétszázan laktak itt – kezdte Gédi papó. – Most kétszáznegyvenöten vagyunk. A fiatalság elmegy. Itt nincs munka.
- A környéken próbálkoznak?
- Is-is – folytatta Gizi nannyó. – Főleg Szovátán dolgoznak. Ott vannak egész héten, csak szombatra jönnek haza.
- Ilyen útviszonyok mellett nem is csodálom – vetettem közbe. – Gondolom, a bejárás megoldhatatlan?
- Ilyen úton? – kérdezett vissza papó. – Busz is csak hetente háromszor jön.
- Sokan Magyarországra mennek – vette vissza a szót nannyó. – A fiúnk is Bicskén dolgozik. Ács vállalkozása van. Székelykapukat készítenek. Erdélyi embereknek ad munkát. Azért csak erdélyieknek, mert segíteni akar rajtuk, másrészt a magyar ember nem tudja azokat a szakmai fogásokat, amelyek a jó kapu elkészítéséhez kellenek.
- Azért hazajár?
- Persze. Rendszeresen. Hozza a családját is. A felesége is siklódi.
- Van neki egy alapítványa is – vágott közbe papó. – Innen elszármazókat támogat, meg Siklódért dolgozik.
- Mit csinálnak az itt maradtak?
- Leginkább állattenyésztéssel, vendéglátással foglalkozunk, de csak azokból nem lehetne megélni – emelte nannyó az ujját mosolyogva figyelmeztetőn.
- Még gyógynövények gyűjtéséből lehet egy kis pénzhez jutni – sorolja tovább papó a lehetőségeket. – Leszedjük, szárítjuk, a szomszéd településen, Küsmödön leadjuk, aztán - gondolkodott egy kicsit – ja, meg a vadászat! Van itt minden: nyúl, szarvas, vaddisznó.
- Medve?
- Az is van. Télen még a faluba is bejön – nevette el magát. – Én is szoktam kísérni vadászokat. Ismerem, hogy hol találni az állatokat. Lőttek már itt olyan szarvast is, amelynek az agancsa aranyérmes lett.
- A telet hogyan vészelik át?
- Egyszerűen. Felkészülünk rá – válaszolt nannyó, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Lehet, nekik tényleg az, csak mi, városlakók fújjuk fel.
Arrafelé nem ritka a mínusz huszonöt fok. A sok hótól a település napokig elzártan várja a hókotrót vagy az olvadást. Az utóbbi gyakrabban oldja meg a problémát. Persze, ha muszáj, terepjáróval, de méginkább erőteljes traktorral megközelíthető, pláne ha szükséges, orvosi segítségre van szükség. Ilyenkor egy hétre is sütnek kenyeret, a kamrában ősszel felhalmozott élelmiszerrel vészelik át a nehéz időt.
- Mit csinálnak a hó fogságában?
- Fát vágunk, fűtünk, lapátoljuk a havat, meg nézzük a tévét, hallgatjuk a rádiót, tisztább időben térerő is van a mobilozáshoz, úgyhogy az elzártság csak fizikai. – sorolták, egymás szavába vágva.
Néhány napja a neten „felmentem” Siklód honlapjára. A helyiek mínusz 21 fokot mértek. Akkor lélekben vendéglátóimmal voltam.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás