Az I. világháborút lezáró, a győztesek büntető kedvétől kényszerítve, Magyarország 1920. június 4-én, Trianonban aláírta a békediktátumot. Elveszett az ország területének kétharmada, határokon kívül rekedt három millió magyar.
A csonka országban nem maradt család, amelyet gyakorlatilag, de legalább lelkileg ne érintette volna a veszteség. A következmények, utóhatások alól a későbbi nemzedékek sem mentesülhettek.
Jómagam is közéjük tartozom. Édesapám Felvidékről származott. Az akkori magyar-csehszlovák határtól mindössze három kilométerre, az Ipolyság melletti Kistúron született és élte le első tizenhét évét. Amikor Felvidék visszatért, tanulni Dunakeszire szegődött. A főváros orosz ostromakor tanulmányai színhelyén rekedt. Budapest bevétele után apám, a bizonytalan határhelyzetet kihasználva még néhányszor eljutott Kistúrra. Közlekedés nem lévén 52 kilométert gyalogolt. Egyszer egy orosz vadászgép alacsonytámadását is átvészelte. A határőrizet visszaállítását követően maradt a zöld határ, mert a cseh határőrök minden magyart azonnal letartóztattak. Hont és Ipolyság között, az Ipolyon átgázolva, éjszaka lopózhatott haza. Apám Magyarországot választotta. „Büntetése” az lett, hogy szüleit, testvéreit csak háromévente látogathatta.
Apám felvidéki rokonait rendszeresen felkeresem. Hála az Európai Uniónak, a schengeni határőrizetnek, bármikor megtehetem. Tapasztalatom szerint, rokonaim is megerősítik, a szlovákok magyarellenessége mai napig fennáll. Ékes példája apám nővérével történtek. Buszon Ipolyságra utazott. Ismerősével magyarul beszélgetett. Középkorú hölgy fordult hozzá:
- Ez Szlovákia, beszéljen szlovákul!
A testvér elővette fia katonafényképét, a nő orra alá dugta:
- Az én fiam ezredesként szolgált a csehszlovák hadseregben. Maga nevelt ennyire hazaszerető és védő gyereket? – a követelőző menten elhallgatott.
Családommal Kassán járva, a főtéren természetesen anyanyelvünkön beszélgettünk. Hozzánk lépett egy ötven év körüli férfi:
- Ez szlovák terület, szlovákul beszéljenek! – mondta mindezt ékes magyarsággal.
- Mi magyarok vagyunk, és magyarul beszélünk – riposztoztam, aztán a szemtelen tótot faképnél hagytuk.
Egyik kollégám Erdélyt a rendszerváltás előtt hagyta el. Szerinte a magyar kisebbség helyzete Romániában a legjobb. Egyet értettem vele, hiszen számtalan példával erősíthetem. Amikor a rényi görögkeleti templomot megnézve, a Fekete-Körös hídjának korlátját támasztottuk, a domb felől, rőzsével a hátán, nénike érkezett. Amikor meglátta a magyar rendszámú autót, úgy igazította lépteit, hogy mellettünk haladhasson el. Nagyot köszönt:
- Jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok! – viszonoztuk szívélyesen.
A magyar szó a néninek (nekünk is) kimondottan jól esett.
Deszén, a világörökségi ortodox templom meglátogatásakor hasonló eset játszódott le. Ekkor egy bácsika örült a magyar szónak.
Magyar nyelvű vidékeken a román ajkúak igyekeznek magyarul érteni, beszélni. Ott is törik a nyelvünket, ahol nincs magyar kisebbség, de sok honfitársunk megfordul. A Bihar hegység a mócok földje. Ennek ellenére a szállásadók, árusok mind megértetik magukat az anyaországból érkezettekkel.
Persze Erdélyben sem teljesen rózsás a helyzet. A magyar történelem jelentős helyein nincs magyar nyelvű tájékoztatás. Magyarellenes emlékműveket több helyen is emeltek. Nagybányán, 1919 elején a Székely hadosztály ütközött meg az előrenyomuló románokkal. A 19 fős román veszteségre hatalmas emlékművet emeltek. Belényes környékén 1944. szeptember elején a 3. magyar hadsereg ellentámadásba lendült. Az oroszok elől kívánták a Kárpátok hágóit lezárni. A város környéki harcokban románok estek el, akiknek tiszteletére szintén monumentális emlékművet húztak fel. A feliraton a támadókat fasiszta horthysta seregként jelölik. Magyar-román vegyes házasságokban, főleg ha a nő magyar, csak románul beszélhet, gyermekeik csak románul tanulhatnak. Tehát alattomosan azért folyik a románosítás.
Trianon el nem múló hatásairól hosszasan lehetne írni. Egymásra mutogatás, gyűlölködés helyett helyén valóbb lenne a kisebbségek autonómiájának biztosítása. Részleges megoldás lehetne Románia schengeni övezethez csatlakozása, amelynek áldásos következményeként magyar és magyar minden kötöttség nélkül kereshetnék fel egymást.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás