Húsvéti bevásárlás volt a célom, hát belevetettem magam a piac forgatagába. Sok ember, nyugodt nyüzsgés és néhány feltűnően ráérő lődörgő. Köztük M. Zoli, aki negyvenhét évéből tizenkilenc évet töltött börtönben. Ahogy öregszik, mintha jó útra térne. Hajléktalan, de van munkahelye. Ezer éve „ismerjük” egymást. Most is megtalált. Láttam, halaszthatatlan közlendője van. Felindultan vágott a mesélésbe.
- Képzelje, nemrég a munkahelyemen megjelent két rendőr. Közölték velem, hogy letartóztatnak. Én már jó ideje nem csináltam semmit, ezért nagyon csodálkoztam. Azt mondták, hogy nem jelentem meg egy tárgyaláson, ahova tanúként idéztek meg. Rendszeresen járok a hajléktalan szállóra. Ha küldenek valamit, azt rendszeresen megkapom. Hiába mondtam, én nem kaptam semmit, elvittek. Az éjszakát a rendőrségen töltöttem. Másnap megjelent két rendőr, akik elkísértek a kihallgatás helyére, Kecskemétre. Nagyon csodálkoztam, mert életemben nem jártam még ott. Megbilincseltek, és vonaton utaztunk oda. Mindenki láthatta, hogy egy rab vagyok. Nagyon megalázó volt. Kecskeméten alig fél órát tartott a kihallgatás. Kiderült, hogy nekem semmi közöm ahhoz az ügyhöz, amiben meg akartak hallgatni. A kihallgatás után szabadlábra helyeztek, és saját költségemre visszautazhattam Debrecenbe. Egy félreértés miatt étlen, szomjan huszonnyolc órát tartottak előzetes letartóztatásban.
Egy szuszra hadarta el, láthatóan megkönnyebbült. Ennek örömére tarhált tőlem még egy százast. Adtam neki. Erre kezet csókolt, mint egy cigányvajdának, aztán kellemes ünnepet kívánva visszavágtatott ráérős társaihoz.
Remélem, nem mind igaz, amit elmondott…
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás