Porcsalmy János tanár úr belépett a 98. esztendejébe. A debreceni nyugdíjas tanárnak 2012-ben jelent meg a Tarka képek (élmények, dokumentumok) című kötete – amely erősen önéletrajzi ihletésű, sok hasznát vettem e portréhoz.
Még el-eljár Libakert utcai, harmadik emeleti otthonából ide-oda, ápolja a kapcsolatait a világgal, hol celldömölki barátoknak telefonál, hol berettyóújfalui ismerősöknek.
A lánya, a kedves Éva asszony (aki a Debreceni Egyetem Lengyel Tanszékének adjunktusaként ment nyugdíjba) segédkezett ugyan a kapcsolatfelvételben, de nem is igen kellett volna. János bácsinak húsz éve halt meg a felesége, azóta él egyedül – közönséges halandónak ebbe még belegondolni is emberpróbáló.
Amikor telefonáltam a Tanár úrnak, el voltam szánva hosszú várakozásra. Idő kell ahhoz is, hogy eszébe idézzem: ki is vagyok én, gondoltam. Ezzel szemben egyből felkapta a telefont, tudta, ki vagyok (holott évtizedek óta nem beszélgettünk), s „képben volt” minden vonatkozásban.
Mélyen benne voltunk a szocializmusban, mégis volt fogalmunk arról, hogy az az elegancia, amely „magahordozását” jellemezte, voltaképpen arisztokratizmus. Mindig rendben volt az öltözéke, leginkább nyakkendőt viselt világos ingén, s az órákon úgy tudott fegyelmet tartani, hogy sohasem emelte fel a hangját. Pedig a művészettörténet nem volt buktató tárgy, s elég könnyedén vettük.
Illetve akartuk venni, merthogy Porcsalmy tanár úr a szemünkben olyan magasra emelte tárgya ázsióját, hogy ott éreztük fontosságban a „magyar” és a matematika mellett. Színesen, érdekesen mesélt, s elhitette velünk: rendkívül fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a román stílű templomot a gótikustól, ki tudjuk választani a barokk tárgyat a szecessziósok és a biedermeierek közül. Ettől nagyobbak leszünk a másik nem szemében is.
Fogalmunk se volt, hogy tényleg arisztokrata származású, akkor nem volt ildomos dicsekedni az ilyesmivel. Most sem dicsekszik, a könyvéből tudom meg. Látom a család címerét is. S az is kiderül, hogy – ha távolról is – dupla szállal volt rokona a huszadik század legnagyobb magyar írójának, Móricz Zsigmondnak. Az író is tudatában volt ennek, ismerték is egymást jól. János bácsi életideje jó mélyen visszanyúlik a 20. századba, 1917 májusában született. Gyula bátyja Pesten volt ügyvéd, s ellátta „Zsiga bácsi” jogi képviseletét. Az író többször felkereste János bácsi édesapját hajdúböszörményi otthonában, s ilyenkor sok aktuális irodalmi kérdés került terítékre. Többször levelet is váltottak egymással.
János bácsi: - Huszonegy évesen, 1938 tavaszán felkerestem Móricz Zsigmondot az Est szerkesztőségében, hogy segítsen elindulni újságírói pályámon. Amikor beléptem a szobájába, írógépelés közben találtam. Nagyon szívélyesen fogadott, mint ifjú rokont. Közvetlen, kedves modorban közölte velem, hogy nagy fába vágom a fejszémet, ha Budapesten újságíró akarok lenni. Beviszlek egy kiváló kollégámhoz, aki elmondja neked, milyen igényeket támasztanak egy kezdő újságíróval szemben – mondta, s úgy is tett. Az illető hatalmas termetű, bőbeszédű, nagyon tájékozott ember volt. Elmondta többek között, hogy nem az a téma, ha a kutya megharap egy embert, hanem az, amikor egy ember harap meg egy kutyát. Azóta ez a példa klasszikussá vált. Azt is mondta, hogy nagyon fontos a gyorsírás a jegyzeteléshez – legalább percenként 230-as szótagsebességgel. Ez a kívánalom lelombozott, de elhatároztam a gyorsírás megtanulását. Amikor visszamentem Zsiga bácsihoz, kezembe nyomta új könyvét, a Boldog embert. Ezt írta bele: LÉGY BOLDOG János fiam. Zsiga bátyád. Aztán elindultunk a Rákóczi úton az Emke kávéház felé. Amikor elváltunk, a zsebéből kivett egy 5 koronást, s a kezembe nyomta. Feladatot is adott. Azt mondta, hogy írjak egy riportot, s keressem fel egy hét múlva Virág leánya Margit körúti lakásán. Témának a nők munkahelyi szexuális zaklatását választottam, egy nagy gyárban egy művezető visszaélt a hatalmával. Megcsináltam a cikket, s egy hét múlva elvittem neki, aggódva várva az ítéletét. „Ez nem riport – mondta -, ez csak egy moralizálónak mondható cikk. S elmagyarázta, mi a riport. Később sok riportot írtam, megjelent újságokban, főleg Kárpátalján, Ungvárott. Elküldtem Zsiga bátyámnak, aki már elégedettségét fejezte ki velük kapcsolatban. Ez nagyon boldoggá tett. Porig sújtott a halálhíre, 1942. szeptember 5-én intett búcsút a világnak. Hetven kötetnyi alkotása fémjelzi szorgalmát, s hogy 36 nyelvre fordítottak a műveiből, bizonyítja zsenijét.
Évtizedeken át volt János bácsi a Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium tanára. Nevéhez fűződik az időközben világhírűvé vált iskolamúzeum létrehozása. Az Unesco Kurir 1969-ben megjelent száma egész oldalas cikkben foglalkozott a magyar gimnázium iskolamúzeumában zajló tevékenységgel. Ezt a kulturális periodikát 126 országban 12 nyelven (köztük japánul, héberül, hindiül, arabul, perzsául és tamilul is) olvasták.
János bácsi: - Úttörő kísérletezés volt ez, háromdimenziós szemléltető eszközöket formáltunk, lakóhelyek, vallási épületek, régészeti lelőhelyek, emlékművek modelljeit készítettük el. Kicsiben kialakítottunk piramisokat, az Akropoliszt, a Colosseumot, főleg az ókori világot teremtettük újjá. Maguk a diákok is végezték a munkát néhány muzeológus és régész szakember segítségével. Főként fával, gipsszel és kartonlemezzel dolgoztunk. Számos magyar emlék is van a gyűjteményünkben. Ezek a modellek – a tapasztalatok szerint – azóta is jobban serkentik a diákokat a régi korok megismerésére, mint a könyvek és a filmek. Példánk nyomán más magyar iskolák is elindultak ezen az úton.
Erdei Sándor
Új hozzászólás