Rendelőben

Orvoshoz kényszerített az élet. Bekrepált a jobb lábam, ahogy fehér köpenyes sebész barátom mondta, a jobb lett a rossz, a bal meg a jobb. Mit sodor ilyenkor felénk az egészségügy? Regisztráció, röntgen, labor, röntgen, konzultáció és sok-sok várakozás.

104-es sorszámommal türelmesen vártam a vércsapolásra, és bár kissé feszült voltam, mint minden szúrásnál, mégis valami földöntúli jóérzéssel töltött el az, hogy a sorszámkijelző szinte tíz másodpercenként jelzett. Azt gondoltam, vannak a rettegett ajtó mögött vagy tízen fizetett Drakulák, azért megy ilyen szaporán. Eleinte a kettessel kezdődő sorszámúakat hívták, ők voltak a sürgős esetek, de aztán elkezdődött az "egyesek", a ráérők behívása is. 101-nél megállt a rendszer. Ugyanis lefagyott a jegykiadó dobozka, az újonnan érkezők hiába nyomkodták a gombokat, az csak pittyegett, de papírnyelvét nem öltötte a betegekre. Összegyűltek a makrancos masina körül vagy tízen, mire valamelyiküknek eszébe jutott: talán szólni kellene a laborosoknak. Ekkor érkezett egy nyolcvan év körüli, mosolygós bácsika. Megnyomta a papírkérő gombot, az meg csak pittyent egyet. Erre széles karlengetéssel ráförmedt egy fiatalabb, hetvenes nő: nem ad ki jegyet ez a vacak gép! Nem látja, hogy mi is erre várunk - és az idegességtől szinte reszketett a feje.

Nem, hát honnan tudnám, most jöttem - válaszolta szinte szégyenkezve, és kiállt a várakozók külső körébe. Sajnáltam, mert nagy volt a fekete-fehér lelki különbség a férfi és a nő között. Egyik zavarba került, másik diadalittasan nézett körül, harcias megmondóságát ünnepeltetve.

A jelenetnek a fiatal fehérköpenyes hölgy vetett véget, pici kulccsal jött rendberakni az automatát. Hamar megtörtént az ember alkotta masina ember általi kijavítása, és folytatódott a számkiadás és a betegek behívása. Nem sokáig kellett ücsörögnöm, sorra kerültem és is, a 104-es. És amikor beléptem, nagy meglepetésemre csak két szakdolgozót láttam, akik "szúrtak". Villámgyorsan ment a munka, a másik kettő az adminisztrációt végezte. Hamar kikerültem, de még néhány percet ülnöm kellett a váróhelyiségben, a szakdolgozók javaslatára. Nézelődtem jobbra-balra, nyomtam a kis papírdarabot a karomra, és közben óhatatlanul is elterelődött a figyelmem. Egyik oldalon jó súlyban lévő bácsika, karba font kézzel osztotta nyolcvan éve tapasztalatát. A másik oldalon, vele szemben szintén nyolcvanas "súlycsoportban" egy nénike, aki magabiztosan osztotta az egészségügyben felhalmozott bölcsességét.

- Szed maga Syncumart? - így a férfi, amire odakaptam a figyelmemet.

- Nem, nem, azt nem szedek - védekezett határozottan a nő.

- Akkor maga nem is beteg - válaszolt és legyintett egy nagyot, flegmát a kérdező.

- Tudja maga, mennyit fizetek gyógyszerre egy hónapban? - bökött a nő.

- Na, nálam nem többet, az biztos! - jött a fölényes válasz.

- Százháromezer a nyugdíjam - szomorkodott a nő, majd felemelt ujjal fejezte be: és negyvenezer a havi gyógyszerköltségem. Van olyan tablettám, amiért nyolcezret fizetek. Igaz, három hónapig elég. De nem is szedem mindig mindet.

- Na, az a baj! - kiáltott olyan diadalmasan a férfi, hogy arra odafordította fejét valamennyi várakozó. Egyszerre olyan élénk lett mindenki tekintette, mint amikor egy buszváró-teremben végigvonul egy vidéki fruska miniszoknyában. És innen elkezdődött az orvosi rendelőkben oly gyakori licitálás. Ki tud nagyobb betegségről beszámolni, ki az, aki a nyugdíjánál többet költ gyógyszerekre, és persze a másik betegsége semmi, mert ők már túl vannak két agyvérzésen, három infarktuson, és a kéz és lábamputáció az semmi az ő kétszeres agyhalálához. És persze volt, akit már kétszer eltemettek, de kikaparta magát, így aztán ne jöjjön senki azzal, hogy őt már el is hamvasztották, mert az semmi, azt könnyű túlélni...

Itt elvesztettem a fonalat. Mindenki feszülten figyelt, de sajnos nekem még mennem kellett a vécébe is, másféle mintát adni. Mire végeztem, mindkét beteg sorra került, és elcsendesedett a  váróterem.

Megint unalmas lett minden.

Barna Attila