A keleti világ, a fagy birodalmának digitális bennszülöttjei bátrak, mégis szüntelen rettegnek. Rettegnek valamiféle fentebbi hatalomtól, amellyel szembeszállni egy ideig lehet, aztán hirtelen mindent felemészt az erőszak. A Kiáltvány a gyerekekért egyszerre megdöbbentő és mindenekfelett tanulságos.
A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál megannyi kérdésre, társadalmi illúzióra, politikai kételyre választ ad. A Liz Whitaker rendezte Kiáltvány a gyerekekért című alkotás önmagában dokumentumfilm, valamint életképmontázs, amelyen megtalálható az orosz iskolák következmények nélküli erőszakos világa, a gyerekek kitörésének reménye, amelyet aztán eltipor az erőfölény, a kilátástalanság, illetve megjelenik a homály, az életben maradás szűkülő lehetőségeinek nyomasztó segélykiáltása. Korántsem szokványos műről van szó. Ez a maga nemében nem is feltétlenül dokumentumfilm. A vásznon ugyanis orosz tizen-huszonéves gyerekek, fiatalok élő TikTok bejelentkezéseinek összeállítása pörög le képkockáról-képkockára.
Fájdalmas és megdöbbentő képet kapunk arról, milyen különbözően reagálnak ezek a gyerekek a légvédelmi szirénák fülsiketítő felharsanására, milyen bátran videózzák végig tanáraik agresszív, következmények nélküli reakcióit egy-egy órán történt mozzanatra mint például a házi feladat hiánya, vagy épp a mindenkori hatalmi szervek hogyan működnek, ha a rendszer biztonságáról és az anyaföld iránti elköteleződés, patriotizmus megingásáról van szó. Ez valóban kiáltvány, vagyis Manifesztum (Manifesto) – ahogyan eredeti címe is mondja. Kiáltvány valakikért, egy generációért, amelynek kezében van a jövő, akik formálják majd világunkat. Vagyis formálnák. Ha az elvárás, a kényszeresség, a levetkőzhetetlen befolyás ne szabna gátat fiatalságuk minden egyes pillanatában.
Az egész egy vér- és izzadtságszagú, könyörtelenül igazi valóságfolyamat bemutatása, amelynek ártatlan kezdete a legszélsőségesebb alternatívákban végződik az iskolába indulástól egészen az iskolai ámokfutók vérengzéséig, a háborúellenes tüntetésekig. Ebben a folyamatban pedig nem a részletek vagy épp a kronologikus reprezentáció a lényeg. Sokkal inkább a tudat, amely mögötte van. Az a mentálisan elviselhetetlen ötvözet, amelyet a változás iránti olthatatlan vágy és a tehetetlenségből fakadó rettegés alkot. Amikor pedig befejeződik a film, akarva-akaratlanul is csendben maradunk. Olyan mélyreható, húsbavágó és sokkoló a film egésze, mint az a két lövés, amely még 2016-ban – és a Kiáltvány-ban egyenes adásban két orosz tinédzser utolsó döntése volt az életben. Ők az a generáció, amely talán még elhozhatja a változást. És ezt ők is pontosan tudták, de kevesen voltak, hogy olyan figyelmet kapjanak, amilyenre a Kiáltvány összes szereplője együtt már egyszer képes volt. Ha csak e film erejéig is.
Barna Marci
Új hozzászólás