A pedagógusok mindig a nemzet napszámosainak, robotosainak, újabban rabszolgáinak számítanak. Mindenkor úgy bántak velük, mint a földes úr a jobbágyaival, az utóbbi időben még inkább.
A jövendő nemzedékének tudással történő „feltöltésére” tették fel életüket, amiért az illem szerint hála lenne a megfelelő viszonzás. Jó szót alig kapnak, annál többet a szidalmakból, becsületsértésekből, legyenek azok szülők vagy fenntartók. Az oktatásra felkentek mindenki kapcájává lettek. Társadalmilag minden korban alulértékelték, presztízsük nincsen arányban személyiségformáló, fiatalok jövőjét meghatározó munkájukkal, ráadásul az utóbbi időben a maradék megbecsülés is elenyészőben.
A következő történet valós, megtörtént, nem egyedi, inkább mindennapos (sajnos).
Kis város kis iskolája. Az alapfokú „iskolagyár” (tanul ott ezer gyerek is) fiókintézménye. Sajátos nevelési igényű gyerekek oktatási helye. A diákok aznap éppen nagyszünetben, az udvaron élvezték a friss levegővel párosuló téli napsütést. Az ügyeletes kivételével az oktatók a tanáriba húzódtak, csak egy hiányzott, aki ügye intézése után visszafelé tartott. Ekkor csapódott hozzá egy elhízott, elhanyagolt, negyvenes éveiben járó asszony. Nem köszönt, nem kérdezte illően, alkalmas az idő a beszélgetésre? Minden bevezetés nélkül kérte számon a lányán esett állítólagos sérelmet.
Közben az iskolaépülethez értek. Az asszony feltépte az ajtót, s a döbbent pedagógust belökte a folyosóra. Magával ráncigálta lányát is, aki szipogva, nyakát behúzva húzódott félre. A tanáriból már csak az ajtó nagy erejű bevágását, ordenáré hangú ordítást hallották.
- Te, piszkos kurva, mit bántod a lányomat? Minden gyerek azt mondja, hogy megfenyegetted. Talán hazudik a lányom? Megyek az igazgatóhoz és feljelentelek!
- De én… - hebegett a megrettent, nyugdíj előtt álló tanerő.
- Dugulj el! Nem osztottam neked szót.
Ekkor kilépett a tanáriból az egy szem férfikolléga, és számon kérte a sértegetést, ordítást.
- Magának sem osztottam lapot! – förmedt rá.
- Nem is kértem – riposztozott a férfi. – Ellenben, ha azonnal nem hagyja abba, egyenesen a rendőrséget hívom – azzal vette is elő mobilját.
- Jól van, na – morgott csendesebben az ordító. – Nem kell annyira combosodni.
- Maga kezdte – nyomatékosított a férfi, aztán rákérdezett a felháborodás okára.
- Ez a ribanc… - bökött a sírással küszködő nőre.
- Vigyázzon a szájára! – figyelmeztetett.
- Szóval, ő… - bökött újra gyászkeretes körmű mutatóujjával a kolléganőre -, azzal fenyegette a lányomat, hogy megveri.
- Miért?
- Hát, mert nem úgy viselkedik.
- Maga az anyja, magának kellene megnevelni – vetette közbe a férfi
- Maga, csak ne okoskodjon! Otthon kussban van. Ha nem azt csinálja, amit mondok…
- Akkor lekever neki egyet – tippelt a beszélgetés irányítója.
- Méghogy egyet! – nyugtázta sátáni kacajjal a hallottat. – Eltöröm rajta a sodrófát.
- Ezzel azért ne dicsekedjen!
- Mi köze hozzá? – förmedt megint a férfira.
- Annyi, hogy iskolában van, és éppen veréssel való fenyegetéssel vádolja Tünde kolléganőmet.
A terebélyes nő megrökönyödötten meredt a nyugdíj előtt álló asszonyra. Hebegett, habogott. Eltelt egy kis idő, mire feldolgozta a hallottakat:
- Nem maga a Marika néni? – bökött harmadszor is a nő felé.
- Nem – suttogta a kérdezett.
- Akkor, hol az a kurva? – emelte megint hangját. – Kiontom a bélit, ha megtalálom! – azzal se bocsánatkérés, se köszönés, csak kirontott az épületből. Kintről még egy ideig hallatszott a káromkodása, majd a döbbenet csöndje ülte meg az iskolát. A megalázott tanárnő lehajtott fejjel fordult be a tanáriba. Ott eleredt a könnye.
A férfi a sarokban elesetten álldogáló lányhoz fordult:
- Fenyegetett Marika néni?
Nem szólt, csak fejével intett nemet, aztán ő is sírva fakadt.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás