Megragadni azt a pillanatot, amikor már nem ősz az évszak, hanem tél. Amikor már nem tél, hanem tavasz. Ehhez talán nem is meteorológusnak kell lenni, hanem költőnek. Csodálatos versnek találom Az első hó éjszakáján című Lászlóffy Aladár-költeményt. Ezt a sorát sohasem fogom elfelejteni: „Az eső halkan veri a világirodalmat”. Amikor az elvont (megfoghatatlan) és a konkrét (megfogható, tárgyi) mező átjátszik egymásba, pompásan egymásba tűnik, az csodálatos tud lenni, jóllehet, akadhatnak rigorózus „poétikapuristák”, akik az effajta nyelvi leleményeket képzavarnak minősítik. Szerette elegyíteni a két világot, a képzeletbelit a valóságossal más munkáiban is: Az ólomkatona hadifogsága, Az éhes hóember – csodálatos címek prózai munkái élén.
Lászlóffy Aladár Tordán született 1937 tavaszán, s Budapesten halt meg 2009 tavaszán. Költő, író, műfordító, szerkesztő volt, Kossuth-díjas, a Digitális Írói Akadémia (DIA) alapító tagja.
(erdei)
Lászlóffy Aladár:
Az első hó éjszakáján
Mert mindig készülök meglepni évről évre,
mikor is virradunk a mély, a tiszta télre.
Valahol van egy táj, valahol látható lesz,
amint a legutolsó esőből első hó lesz.
Lehull egy lap-levél, röptében már a másik,
libegnek összesen a teljes lombhullásig.
Az idő ősze jön egy lelki Ázsiából,
s akkor könyvtáraink szállnak le majd a fáról,
mivel tovább a szó, a szó sem ad hatalmat.
S az eső halkan veri a világirodalmat.
Új hozzászólás