Király Krisztina festőművész képein keresztül erőteljesen ábrázolja a női nemi lét misztériumát, valamint a hozzá kapcsolódó férfi princípiummal való találkozást, hiszen ezek egymás nélkül értelmezhetetlenek. Valami ősi tudás birtokosaként alkotja meg ezeket a jeleket, amelyek emberi mivoltunk legrejtettebb titkairól rántják le a leplet.
- Hogyan lesz valakiből festő?
- Sajnos látásgyengeséggel születtem, emiatt elég frusztrált volt a gyermekkorom. Az iskolatársaim gyakorta csúfoltak és megszégyenítettek a szemüveg miatt. A hetvenes években még elég durva szemüvegek voltak. Nagyon szerettem viszont rajzolni, festeni. Akkor olyan végtelen biztonságban éreztem magam, amit a hétköznapjaimban a gyerekek között nem találtam meg. Anyukám, mivel nagyon szerette olvasni a híres festők életrajzi regényeit, ezért jól tudta támogatni az én művészi hajlamaimat. A szüleim okosan, céltudatosan tudtak ösztönözni, mindig volt idejük megnézni, mit rajzoltam vagy festettem, szakadatlanul dicsértek, és ez igen jó hatással volt rám. Később aztán egy csomó rajzpályázatot megnyertem. Tinédzserkoromra kikristályosodott, hogy személyiségemből fakadóan valamilyen képzőművészeti vagy spirituális utat kell járnom. Már akkor azt gondoltam, hogy ezeket az utakat nem szabad kategorizálni, ezek az ágak egymásba fonódnak, átszövik, támogatják egymást. Sokat segített a személyiségfejlődésemben, mert alapvetően pesszimista alkat vagyok, amit nem is értettem, ugyanis kiegyensúlyozott családban nőttem fel.
- Voltak-e példaképei, olyan festők, aki hatással voltak önre?
- A budapesti Iparművészeti Szakközépiskolában kezdtem tanulni. Ott egy olyan szabados művészi közegbe kerültem, aminek voltak fényes és árnyékos oldalai is. Többszörösen olyan világ nyílt ki számomra, ami első ízben sokkolóan hatott rám. Ekkor ismertem meg Hamvas Béla írásait, éreztem a gondolatai mélységét, és ez rendkívüli módon megérintett. Az első példaképem Vajda Lajos festőművész volt, a gondolkodásmódja és technikai megoldásai, képi nyelvezete magával ragadott. Az ő ihletésére készítettem első nagy pasztellkék-sorozatomat, ami Egerben lett bemutatva. Picasso volt a másik olyan ideál, akinek bár sok képe nem tetszett vagy nem értettem, mégis ő tanított meg arra, hogy lássam a képei értékét és kívül maradjak bármiféle rossz vagy jó bírálatán. Imponált az a nyitottság, ahogy az életet élte, ezt szerintem tanítani kellene. Olyan művész volt, aki maximálisan hagyta a belső gyermeket érvényesülni.
- Melyik munkájára a legbüszkébb?
- Két anyag jut hirtelen eszembe. Egyik a „belső jegyzetek“, ez az a sorozatom, amely az én belső lényegemet a legérzékletesebben összefoglalja. A másik egy háromrészes zászlókép sorozat. Ezek közül a „Honfoglalás“ címet viselő az, ami leginkább kifejezi a gondolkodásmódomat, aki vagyok, ahol tartok, ahogyan az életemet élem.
- Mikor döntött úgy, hogy külföldön folytatja az életet? Miért pont Ausztriára esett a választása?
- Régi vágyam volt legalább egy szemesztert valamelyik külföldi iskolában eltölteni. Vonzott látni más ország szokását, értékrendjét, megtapasztalni egy eltérő nyelvi kultúrát. Még főiskolásként Klosterneuburgban egy bank restaurálási munkáját végeztük. A nap végén beültünk egy kávézóba, ahol hirtelen megszállt egy deja vu érzés. Valahogy megsejtettem, én itt fogok élni. A hatvani Bajza József Gimnáziumban kezdtem tanítani. Az iskola igazgatója régóta szeretett volna egy művészeti szakképzést indítani. Engem kért fel, hogy álljak ennek az élére. Éreztem magamban a tűzet, a teremtő erőt, az ötleteket, ugyanakkor élt bennem a külföldi álmom, amit így viszont el kell engedjek. Döntenem kellett és én az érzéseimre hallgatva az indulás mellett szántam el magam.
- Számtalan ismert nevű képzőművészeti iskola található Európában, miért éppen Bécs?
- Bécs a rangos képzéseiről volt közismert és közel volt. Célommá vált, hogy kijussak és meg is tudjak maradni. Ezt követően elhatároztam, hogy egy éven belül egy kiállításom lesz. Ez végül egy osztrák szobrászművésszel, Robert Colnago-val közösen 2002 novemberében a Siemens Gallerie-ban megvalósult. Közben felvételiztem a bécsi képzőművészeti akadémiára (Academy of Fine Arts Vienna), ahova sajnos nem kerültem be.
- Könnyen sikerült beilleszkedni a osztrák művészi társadalomba? Hogy fogadták mint külföldit?
- Az elején voltak nyelvi nehézségeim, ennek ellenére a fiatalabb művészekkel semmi gond nem volt, hamar befogadtak.
- A férje osztrák állampolgár, hogy ismerkedtek meg?
- Már két éve Bécsben éltem, éppen készültem hazamenni. A német nyelvet nagyjából elsajátítottam. Ekkor a barátnőm megkeresett, hogy van egy szimpatikus fiatalember, aki bemutatná a festményeit, csak nincs neki elég, ezért keres valakit, akivel együtt tudná kiállítani. Ez 2001. szeptember 4-én volt, az ikertornyok elleni terrortámadás előtt egy héttel. Végül a közös kiállítás helyett közös hétköznapjaink lettek.
- Akkor most kettős állampolgár?
- Itt élek huszonkét éve, és éppen a napokban lettem osztrák állampolgár. A magyarról le kellett mondanom. Meglepődtem, hogy fájt. Hiába mondtam magamnak, hogy ez csak egy papír és nem számít. De igen, számít. A lelkem rezgése változik meg. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen mély szomorúsággal tölt el. Úgy véltem, hogy kellőképpen előkészítettem magamat erre, de nem. Meggyötört nagyon. Nem tudom szavakba foglalni, magamnak sem tudtam megmagyarázni ezt a hiányérzést.
- Két anyanyelvű családként élnek. A magyar nyelv továbbadása fontos számára?
- Ez érdekes kérdés, mert én sokkal egyszerűbbnek gondoltam ezt kívülről nézve. Mindig szimpatikusnak tűntek a kétnyelvű családok, de sokkal nehezebb ezt a hétköznapokban megélni. Én itthon maradtam a fiukkal, hogy egészséges érzelmi és mentális alapot kapjanak az élethez. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, összpontosítottam arra, hogy csak magyarul beszéljek velük. A férjem igazán békés ember, de amikor egy fárasztó nap után hazaérkezett, rendkívül kifakadt, hogy nem ért semmit, mert az ő családja „magyarul karattyol“, és szerinte nem normális, hogy a gyerekeivel nem tud beszélni. Átéreztem a kétségbeesését. Megbeszéltük, hogy ha együtt vagyunk, akkor kizárólag németül társalgunk. Ez a megállapodás az iskola kezdetéig jól működött. A suli egy kegyetlen húsdaráló. Az elején sok atrocitás érte a gyerekeket: egyrészt, mert magyar ajkúak vagyunk, másrészt, mert mi különbözünk a többiektől. Az iskolában szürkének kell lenni, uniformizálják a gyerekeket.
- A gyermekei hogyan élik meg szüleik különböző nemzetiségét?
- Ők élvezik, hogy anyanyelvi szinten beszélik mindkét nyelvet. Éppen úgy vallják magukat magyarnak, mint osztráknak, számukra ez nem kérdés.
- A mai napig fest, de a spiritualitás egyre közelebb került önhöz. Mi vezetett idáig?
- Még a középiskolában olvastam Hoppál Mihály könyvét, amely a sámándobok szimbolikarendszerével foglalkozik. Azóta egyre mélyebben beleásom magam a sámánkultúrába. Olyan hatalmas tudás, hogy még mindig nem vagyok a birtokában. Ennek a bölcsességnek az elmélyítése, magamévá tétele folyamatban van ma is. Képeimen a szimbólumok erőteljesen meghatározóak, egész életemben odafigyeltem rájuk, egyre többet és egyre tudatosabban használom azokat.
- Miként képzeli el a jövőt?
- Úgy tervezem, hogy fitt és egészséges maradok. Nyitott vagyok a világra, és ha elhívást kapok, azt képes vagyok megvalósítani. Nagyon fontos számomra, hogy tudjak alkotni minden téren.
- Milyen tanáccsal látná el azt, aki ezt az utat választja?
- Abszolút nincs jó tanács, legelőször ismerje meg magát! Legyen nyitott és kíváncsi az őt körülvevő világra.
Feuerbach Róbert
Új hozzászólás