Nyugdíjkeresés

Jóval hetvenen túli bácsika, narancssárga láthatósági mellénnyel feslett kabátja fölött, tuszkolta be rokkantkocsiját a posta ajtaján. Éppen befért.

Találomra beállt az egyik kiszolgáló ablakhoz. Nem sokan várakoztak, ezért hamar rá került a sor. A postásnőnek illedelmesen köszönt, majd egyből a lényegre tért:

- Nem tetszik tudni, hol a nyugdíjam?

A középkorú hölgy értetlenül meredt rá. Megrázta fejét, mintha nem jól hallott volna. Az öreg félreértette a mozdulatot és indulni készült, amikor is a postás végre magához tért:

- Hogyan hívják Önt?

A nyugdíjas megmondta.

- Így nem rémlik semmi – tűnődött az alkalmazott – Hol tetszik lakni?

- Idősek otthonában.

- Az nem is a mi körzetünkhöz tartozik.

- De most már itt lakom a környéken.

- Hol?

Az öreg erre a kérdésre is pedánsan válaszolt.

- Várjon egy kicsit! – kért türelmet a nő. – Megkérdem a főnököt.

Alig egy perc után visszatért:

- Január 14-én a postás kivitte a nyugdíjakat.

- Nálam is volt.

- Akkor, mi a baj? – vágott közbe a postásnő.

- Még az öregek otthonában vettem fel.

- Ha felvette, akkor miért keresi nálunk?

- Mert nem találom.

- Aláírta a nyugdíjas szelvényt?

- Alá.

- Meg is kapta a pénzt?

- Igen. Hatvanötezer forintot.

- Akkor a posta teljesítette a maga részét – dőlt hátra székében a kérdező megkönnyebbülten.

- A szobatársammal kerestük is, de nem lett meg – folytatta az öreg a történetet, aztán töprengett egy sort, s csak úgy magának tette fel a kérdést: – Ellopták volna?

- Az lehet, bácsika – bólogatott együttérzően a hölgy.

- Tetszik tudni, abban az otthonban mindig lopnak.

- Miért nem jelzik az ápolóknak?

- Minek? Eddig egyszer sem lett meg – legyintett az öreg lemondóan, aztán visszatért a kezdetekhez. – Nem tetszik tudni, hol a nyugdíjam?

- Bácsika, tegyen feljelentést a rendőrségen – javasolta az asszony. – Azok kivizsgálják. Kapni fog egy jegyzőkönyvet. Azt küldje el a nyugdíjfolyósítónak, és a lopásra hivatkozva, kérje a nyugdíj újbóli folyósítását.

- Addig is kellene valamiből élni – nyöszörögte majdnem sírva.

- Igen – érzett együtt az öreggel a postásnő

A hölgy ekkora kiszolgáltatottság láttán a könnyeivel küszködött. A sírástól maga az érintett mentette meg, mivelhogy gyorsan megköszönte a tájékoztatást, korához és állapotához képest fürgén nyúlt rokkantkocsija fogantyújáért, a segédeszközt maga előtt tolva kilépett a városi forgatagba.

Somogyi Ferenc