Siratja az ég a nyári emlékek egyre távolabb és távolabb tűnő fényét. Ismét elmúlt egy felejthetetlen, mozgalmas nyár. Most ez a vég is olyan más, még szívfájdítóbb.
Öt esztendő az ember életében nem kevés idő. Öt teljes, kerek, eseményekben, örömökben és kínokban gazdag esztendő, egy fél évtized. Ennyi áll mögöttem, életem egy jelentős szakasza. S ennek pedig egyszerre vége. Az emberi lény hajlamos a kellemes és élménygazdag pillanatokat végtelenként megélni, nem tudatosítva önmagában, hogy ez a földi út, meg annak ez az apró szelete milyen csekély is valójában, mennyire mulandó. Így éreztem. Így éreztem egyetemi esztendeimmel kapcsolatban is az utánozhatatlan Debreceni Egyetemen, mire az őszi búskomor, letargikusan szürke ég első könnycseppjei alá nem hulltak, és rájöttem: valami megint véget ért. Nem csupán a nyár, az élmények, a barátok hangjának szüntelen zsongása, a fesztivál, a meccs, a zene, de öt olyan év is, amely során család született körülöttem.
Noha az élet megy tovább, és fizikai valónkban talán együtt maradunk, találkozunk, de a közös út nyugalmát, annak biztonságot adó menedékét egyszerűen nem lehet elengedni. A tudat pedig éles pengeként hasít át az elmén, a kellemes életérzésből, az itt és mostból egyenesen átrepítve a fájdalmas és múlhatatlan kínzó felismerésig – itt a vége. A vége valaminek, ami el sem kezdődött igazán. Kiváltképp nem úgy, hogy a sors történelmi időket mért ránk három-négy éve, amikor a szó szoros értelmében hosszú hónapokat „zárt ki” az életünkből egy fojtó karanténnal. Mire pedig már úgy éreztük, itt az ideje visszatérni, késő volt. Véget ért a nyár…az ifjúságunk napfényes és fesztivámorajtól átszőtt, végtelennek hitt boldog, önfeledt nyara.
Barna Marci
Új hozzászólás