Ahogyan a szobrász
önti a gipszet
a halhatatlan
arcra, azonkép
öntjük mi céhesek-
mívesek szavunknak
anyagát és várunk,
várunk, míg a kíntól
kővé nem mered.Aztán karba mondjuk,
éltében áldott,
holtában is áldott,
tiszta, szemérmes,
mértékes, csöndes,
hallgató és bölcs,
méla, tünődő,
árva, magányos,
igazi ember,
igazi költő.Vér, a mi vérünk,
szerelmetes népünk
lelkétől-lelkezett,
isteni magzat,
gőgös basák és
talmi urak közt
igazi úr ő,
keleti herceg.Itt fekszik az ágyon,
szemüveg nélkül,
kétnapos szakállal,
fekete-ősz hajjal,
bálvánnyá meredve,
viaszk-haloványság
örök pecsétjével
lezárva keményen,
művészi szigorral.Nyakát kinyújtja
párnák dagályán,
ég felé feszítve,
olyan magasra,
mintha egy hosszú,
végtelen-hosszú
rímet üvöltene.1928. november 7.
Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. március 29. - Budapest, 1936. november 3.)
„Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád már az egyetemen találkoztak, s noha szoros barátság nem alakult ki köztük, tisztelték, becsülték egymást, s ennek mindketten többször kifejezést adtak. Kosztolányi Tóth Árpád első kötetét nagyon meleg szavakkal méltatta, drága és értékes adománynak nevezte a könyvet, melyet a Nagy Zoltánéval együtt kapott. Debreceni élményeivel kezdi a recenziót: »nekem azonban mégis fontosnak és kedvesnek tetszik, hogy Tóth Árpád is, Nagy Zoltán is a régi diákok földjéről jön, arról a földről, amelyet Csokonai Vitéz Mihály tapodott. (…) Különösen Tóth Árpád lágy, alélt és alázatos verseiben érzek valami letagadhatatlanul magyar ízt. Nem a szalonnás és hetyke magyarság ez többé, de áhítat és tisztaság, ősi csüggedtség, fohász egy távoli csillaghoz.«"
(Részlet Bakó Endre: Tóth Árpád baráti verstükörben című könyvéből)
Új hozzászólás