Amikor hazaértem, a ház oldalánál mentő várakozott. Személyzete a szeméttárolónál ácsorgott. Mindannyian bosszúsan csóválták fejüket. Lábán megállni alig képes hajléktalan magyarázkodott.
Kezében tartott bottal hadonászott, ezért a mentőszemélyzet jónak látta ütőtávon kívülről próbálkozni megnyugtatásával. Végül is arról folyt a vita, hogy a detoxilálóba kellene szállítani, de az pénzbe kerül. A mentősök a dolgot túlságosan nem is erőltették. Nem hiányzott nekik egy összehányt rohammentő, ráadásul a padlóra kerülő gyomortartalmat nekik kellene feltörölni. Arról nem is beszélve, hogy a takarítás és alapos fertőtlenítés idejére a kocsi kiesett volna a szolgálatból. Tudjuk jól, a város mentőszolgálata szűkén van járműveinek. Egy részeg miatt valaki meg is halhat, hiszen késne a segítség.
Míg ezeken morfondíroztam, a támolygó részeg emelte botját és lesújtott. Kiderült, nem egyedül dülöngélt. A másik kiterülve feküdt a murván. Az ütés erejétől felnyögött, de a következő pillanatban újra békésen hortyogott.
A mentősök hosszas győzködés eredményeképpen lebeszélték a további bothasználatról, megígértették vele, hogy többé nem bántja szesztársát.
Miközben tartott a békítés, néhány környéken lakó is a helyszínre sétált. A látottakon felháborodtak.
- Lezüllik a környék – vélekedett egy idősebb hölgy.
- Nem elég, hogy el kell tűrnünk a NAV miatti elviselhetetlen forgalmat, zajt, koszt, most már itt vannak a hajléktalanok is. Ezt is itt… - mutatott a támolygóra az előbb megszólaló, hasonló korú társa –, naponta látom. Soha nem józan. Betöltöttem a hetvenet, de két napja még ajánlatot tett. Részletezte, hogy mit csinálna velem. Este nem merek lemenni. Félek.
- Kocsmának használják a parkot – kapcsolódott a panaszáradatba egy újabb lakó. - Leülnek a statisztikai hivatal (KSH – a szerző) kerítéséhez és ott vedelik a kannás bort…, aztán meg hangoskodnak. Nagyon csúnyán beszélnek. Aztán kiütik magukat. A fűben fetrengenek, pisilnek, kakálnak.
- Miért nem szólnak a rendőröknek? – vette vissza a szót a második megszólaló.
- Ugyan… - legyintett az első. – Mit tudnak csinálni? Beviszik, mondjuk közbotrányokozásért, aztán néhány óra múlva el kell engedniük. Dolgoztatni kellene őket…
- Ezeket? – nevetett fel a harmadik lakó. – Szétitták a májukat, elitták az eszüket. Annyira gyengék, hogy egy apró szellő hanyatt vágná őket.
Az egyik mentős elunta a szószátyárkodást és rájuk szólt:
- Tessenek elmenni! Nincs itt semmi érdekes.
A lakók szót fogadtak. A mentősök pedig a támolygót megbékítették, majd kocsiba ültek.
Néhány perc múlva a feleségem méltatlankodására siettem az erkélyre:
- Nézd meg, milyen alpárivá lett ez a környék! – azzal a KSH kerítése tövében egy sudár nyárfa árnyékába húzódott, három hajléktalan szétterült teste felé bökött.
A részeg kompániát alig vehettem szemügyre, amikor az egyik, komoly küzdelem árán függőlegesbe küzdötte magát, és a közelben elvonuló NAV alkalmazottaktól mit sem zavartatva, könnyített magán.
A hajléktalanok jobb sorsra érdemes emberek. Helyzetük megváltoztatására a társadalomnak többet kell tenni, mint amennyit tesznek. A kormány is mélyebben a zsebébe nyúlhatna. Ám a segítő szándékot nagymértékben lohasztja például egy olyan eset, látvány, amiben részem volt. Gyorsan leszögezem: ők a kisebbség, de nagyon sokat árthatnak a hajléktalan ügynek.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás