A szenvedélyt és a tétet a sportban át kell tudni érezni. Különösképp igaz ez debreceniként, ha nyíregyházi meccsről van szó. Ősi csata, újra az élvonalban.
Mondani nem elég, hogy átérzem, ezért tenni is kell, és bizonyítani a kimondott szavakat, amelyeknek épp akkora súlya van, mint egy efféle soha el nem múló, örök presztízscsatának. Át kell érezni. A szurkolók megtették.
Alpári-aljas, gépzsíros korlátokat már-már megszégyenítő, fenyegető fogadtatás és „vendégvárás”, már-már méltatlanul aránytalan, valamely terrorkészültséget idéző rendőrsorfal és kíséret, meg egy meccs, amelyen a csapat a hála szikrányi jelét sem mutatta játékában a szurkolók felé. A szurkolók felé, akik csaknem ezerkétszázan, egységesen és minden erejüket, szenvedélyüket, lelküket beleadva kísérték a Vasutast az ősi rivális, ellenség oroszlánbarlangjába. Örömmel és bizakodva, feltüzelve utaztak. Csalódottan kellett hazatérniük, mert a látottak a remény szikrájára sem adtak okot. A nehezítő körülményekről már esett szó, ám érdemes hozzátenni azt is, hogy a mentális terror is a debreceni szurkolókra nehezedett – a hangosbemondótól, a környezettől, meg a csapat teljesítményének süllyedő minőségétől.
Szokták mondani, egy dolgod volt… Máté Csabának is egy dolga volt. Az első bajnoki mérkőzésén a DVSC kispadján örömet szerezni a végletekig kitartó szurkolóknak, azzal, hogy az ősi rivális ellen a nagy szavakat valóra váltva győzelmet arat a csapat, ezáltal pedig a Loki-szívről tesz tanúbizonyságot. Nem így lett. Legalábbis a pályán biztosan nem. Kínos hibát hibára halmozva jutott el a csapat a vezetéstől egészen a hidegzuhanyt jelentő vereségig. Noha a futballban nem egy ember veszíti el a mérkőzést, e ponton érdemes mégis leszögezni néhány alapvetést. Bár a meccset a csapat veszíti el, az egyéni hibákat – nevéből fakadóan is – maga a játékos követi el, ezzel együtt pedig lavinát indíthat el, ahogy történt ez Nyíregyházán is. A Lokinál régóta jelentős és kirívó dilemmát jelent a balhátvéd pozíció kérdése, amelyre több-kevesebb sikerrel jelent megoldást Ferenczi János. A balhátvédként játszatott Ferenczi eddigi teljesítménye alapján tegnap már felismerni vélhettük, hogy talán sikerül ráeszmélni, ez korántsem jelent tartós és valóban eredményes megoldást, az elkövetett technikai bakik, figyelmetlen bedobások, sorra eladott labdák sem az eddigi struktúrát igazolják. Noha jogos a gondolat, amely szerint abból kell főznünk, amink van, a Ferenczihez fűzött gondolatok hasonlóképp rávetíthetők Szécsi bizonytalanságára és lélektelen, hibákkal tűzdelt játékára. Ha pedig már itt tartunk, a kort méltósággal kell tudni viselni…
Persze gyakorta elsül az az ikonikus balos. Az a balos, amelyben alighanem mindenki Dzsudzsák Balázst véli felismerni. Jogosan, hiszen lássuk be, debreceni ikonról van szó, aki visszatért oda, ahol sikerei egykoron elkezdődtek. Sajnos azonban a kor senkit sem kímél, ezt pedig – amint azt már említettem – méltósággal kell tudni viselni, vagy legalább elfogadni. Ami egykor szédületes kilencven perc volt, az mára – kapitányi karszalag ide, karszalag oda – lehet, hogy inkább 50-60 perc kellene, hogy legyen, elvégre mind emberből vagyunk, elfáradunk.
Záró „etapként” pedig hadd ejtsek pár szót arról a személyről, aki szerves része volt a mérkőzésnek, vagy legalábbis hangját adta hozzá. Nem, nem a már említett helyi stadionspeaker, hanem az a személy, akinek Debrecen-ellenessége már-már leplezetlen és közismert. Az egyébként nyíltan fradista Knézy Jenő megszólalásai és pikírt megjegyzései, Nyíregyházát támogató érzelmi kitörései alapvetően kérdőjelezik meg a szakmaiságot és a sportszerűség jelenlétét.
Egy szó mint száz, minden tisztelet azoknak, akik valóban átérezték a csata súlyát, és minden erejükkel hódoltak szenvedélyüknek: tisztelet a debreceni szurkolóknak!
Barna Marci
Új hozzászólás