A húsvét több mindenben hasonlít a karácsonyi időszakra, a karácsony ünnepére. A család együtt vacsorázik, meghitt hangulatban, távoli, rég nem látott rokonok is hazatérnek. Néhány nap, amíg mindez tart, aztán elillan, a ház, az udvar, a kert kiürül. Visszatérnek a monoton hétköznapok.
Annak idején még igen kisgyermekként ismerkedtem meg a locsolkodás hagyományával. Ahogy teltek az évek, már önállóan szereztem be a szükséges kellékeket – a párszáz forintos pacsulitól egészen a márkásabb parfümig – majd csapatba verődve indultunk neki nem is messze Debrecentől a hölgyek házát felkeresni. Szép hagyomány ez, mifelénk pedig a mai napig él, igaz, már korántsem olyan népszerűségben, de a tág rokonság, szomszédság, baráti kör még űzi ezt a csodás hagyományt.
Véget ért a húsvét. Mennyit készültünk rá, és néhány nap az egész, a lakoma, a Feltámadás, a Megváltás ünneplése, a beszélgetések az unokatesókkal, rég nem látott rokonokkal - már csak szép emlék. Milyen különös, nem? Várakozás, készülődés, sütés-főzés, sürgés-forgás, aztán örömteli, már-már katartikus találkozás. Szinte néhány órának tűnik és mindezt rögtön fájó búcsú váltja fel, ki tudja, mennyi időre. Ebből a szempontból tekintve ezek a szakrális ünnepek alighanem egyformák. Zsivaj az elején, aztán kínos, már-már fojtó csönd a házban, ahol néhány órával ezelőtt még az összekoccanó poharak, csörgő villák, megannyi ember hangja morajlott.
Ez az egész mégis olyan, mint régen, a kezdetekkor, amikor még nem is értettem, mit jelent a húsvét, de mégis, egy kicsit éreztem, hogy valami rendhagyó esemény történik, amikor nem csupán meglátogatom a közelben élő rokonokat, hanem többen vagyunk. Jóval többen testileg és lelkileg is. Aztán megértettem. Persze fel lehet tenni a kérdést az egyenes, vonalas klérus szemszögéből is: hogy jön ide a sonka, meg a tojás? Hagyomány, kérem. Hagyomány. Még, ha az írások szerint ez nem is köthető szorosan a Feltámadáshoz, miért ne fonódhatna össze az ünneppel? No, meg a sárgatúró. Manapság már a legtöbben nem is tudják, mit is jelent ez a szó. Valószínűleg Jézus az apostolainak sárgatúróval sem szolgálhatott még, ettől függetlenül hazánk görögkatolikus vidékein, így a Hajdúságban és Szabolcsban igen nagy múltja, jelene és valószínűleg jövője született ennek az édes-tejes húsvéti finomságnak. Az ünnep pedig mifelénk így szép, vidám és fájdalmas egyben. Szép, mert a várakozás után rendre emlékezetes pillanatok érnek be ilyenkor. Vidám, mert a beszélgetések, a lakoma és az ünnep szentsége vidámságot kölcsönöz a házba. És fájó. Mert a vége mindig túl hamar eljön, függetlenül attól, hogy az ünnep lényege minden tekintetben pozitív kell, hogy legyen. No, meg a végén mindig elhangzik, elengedhetetlenül: szabad-e locsolni?
Barna Marci
Új hozzászólás