Büszke nemzetté vált ismét a magyar. Szalai Ádámék sporttörténelmet írtak, tizenötmillió magyart pedig valószínűleg kirázott a hideg, amikor napjaink magyar válogatottja újból a régi hősöket idézték elénk a pályára. Ráadásul a mi Balázsunk is visszatér.
Nincs négyesdöntő… a kenyér sem lett olcsóbb, sőt, tanáraink fizetése sem emelkedett meg. Ellenben a kommentek tömkelegének szélsőséges, örülni semminek sem tudó hangvételével mit sem törődve kijelenthetjük: a magyarság újból büszke lehetett a címeres mezben játszó futballistáira.
Nehéz, békétlen időket élünk, ez a reménysugár pedig, hogy a magyar labdarúgás újból tényező lett a világfutball nagytérképén, jókora örömkönnyeket csalt milliók szemébe. Aligha sejtettük volna, amikor a Nemzetek Ligája A-divíziójának legnehezebb csoportjába kerültek fiaink, hogy ebből a négyesből győztesen jöhetünk ki. Nem így lett. A németek hazai pályán véreztek el, az angolok, a futball hazájából érkezők számára pedig egyszerűen nem adatott olyan pálya, amelyen a meggypiros mezesek ne bizonyultak volna jobbnak. Csupán Olaszország fogott ki az olasz-magyar mester, Marco Rossi legénységén. Az utolsó meccsen is így lett. Egy válogatott-vereség után általában csalódott arcok szoktak megjelenni. Magyarországon azonban még ez is egészen másképp lett. Az elmúlt években megannyi jókora pofonba beleszaladó válogatottunkat ezúttal nem megalázó bukások miatt sirattuk. Kérem, a magyar futball legnagyobb problémája jelenleg: hogy nem jutott be a csapat a Nemzetek Ligája négyesdöntőjébe, mindezt úgy, hogy Angliát kiejtve, Németország előtt, Olaszország mögött második helyen végeztek Gulácsi Péterék. A magyar futball tehát újra rettegett tényezője lett a világfocinak.
Egy korszak pedig befejeződött. Annak az embernek a lecserélésével, aki bár csatárként nem gólgyárosként, sokkal inkább ikonikus és feledhetetlen csapatemberként vette ki részét a válogatott mérkőzéseiből. Szalai Ádám, a kapitány visszavonult, ám előtte könnyek között énekelte el utoljára válogatott mezben a Himnuszt, ezzel meghatva Magyarország szinte valamennyi hazafiját, még a legkeményebb szurkolókat is. A kapitány, akarom mondani, vagyis írni, nagybetűvel, Kapitány tehát befejezte válogatott pályafutását. Elődje azonban még utoljára visszatér. A debreceni nevelésű, jelenleg is a DVSC kapitányaként klubfocizó Dzsudzsák Balázs, a mi Balázsunk megkapja hőn áhított és régóta várt búcsúmeccsét, hogy utoljára még rá is büszke lehessen a válogatott valamennyi szimpatizánsa. A sors kegyes és csodálatos döntése, hogy novemberben épp az ellen a görög tizenegy ellen lép majd gyepre búcsúmérkőzésén, amely ellen annak idején ifjúként bemutatkozott, majd lopta be magát a hazai labdarúgás szívébe.
Bár magam sajnos nem tudtam részt venni a helyszínen a mérkőzéseken, de a képernyő előtt követtem, amikor a stadionban szurkoló, magyarszívű drukkerek egymásba karolva énekelték a Himnuszt. Megható volt. Hazánk válogatott focistái újra büszkévé tették az ezeréves nemzetet.
Barna Marci
Új hozzászólás