Kilencvennégy éve, 1920. június 4-én Versaille-ban, a trianoni kastélyban írták alá Magyarország képviselői az első világháborút lezáró békeszerződést. Részrehajló, egyoldalú, igazságtalan szerződés volt, amely – mint minden Párizs környéki békediktátum – magában hordozta mindazokat az elemeket, amelyek a második világháború kitöréséhez vezettek.
Magyarország elvesztette területének kétharmadát. Határon kívül rekedt 3,3 millió magyar. A vasút elvesztette hálózatának 62 százalékát, gördülő állományának kétharmadát. A termőföld 61 százaléka is a határon túlra került. A hadsereg létszámát 35 ezer főben maximalizálták. Megtiltották nehéz fegyverek és légierő alkalmazását. 1923 októberében 200 millió aranykoronában állapították meg a háborús jóvátétel nagyságát. Az ország körülbelül 30 milliót fizetett ki, de főleg a megszálló románok rablásai miatt ez a szám sokkal magasabb. Az 1929-1933-as gazdasági válság idején a győztes hatalmak eltekintettek a további fizetéstől. Leginkább Jugoszláviának fizettünk szén formájában. Magyarország öt éven keresztül napi 880 tonna szenet szállított a déli országba.
A kierőszakolt béke legsúlyosabban Magyarországot sújtotta. Németországtól ugyan elcsatoltak 70 ezer négyzetkilométernyi területet (Elzász-Lotaringia, Belgiumhoz és Dániához csatolt területek), és az egyéb korlátozások és jóvátétel fizetése sem tette könnyebbé a német állam jövőjét, de arányaiban messze elmaradtak a magyarokra kirótt szankcióktól.
Erkölcsileg az Őrvidék (Burgenland) elcsatolása volt Trianon legérthetetlenebb döntése, hiszen még egy háborús vesztes, Ausztria javára döntöttek területi kérdésben.
A békekonferencián Magyarország nem számíthatott semmi jóra. Az országgal szembeni részrehajlást és előítéletet jól példázza Lloyd George brit miniszterelnök szakértőjének, Harold Nicolsonnak a színvallása: „…Megvallom, hogy erre a turáni törzsre heves utálattal tekintettem és még tekintek ma is. Unokatestvéreikhez, a törökökhöz hasonlóan sokat romboltak, viszont semmit sem teremtettek…A magyarok századokon át elnyomták nemzetiségi alattvalóikat. A felszabadulás és a büntetés órája elérkezett.” Különböző mértékben a győztes hatalmak delegációinak legtöbb tagját is ez az attitűd jellemezte.
Amikor a magyar küldöttség, gróf Apponyi Albert vezetésével, 1920. január 7-én Párizsba érkezett, kész tények fogadták. A bizottságok a magyar határokkal kapcsolatos javaslatokat már 1919 elején megtárgyalták, május 8-án a Külügyminiszterek Tanácsa, május 12-én a Legfelsőbb Tanács elfogadta azokat. Csak cseh, román, szerb igényeket elégítettek ki. Magyarországot meg sem hívták. A döntések hátterében gazdasági, stratégiai és közlekedési szempontok álltak, etnikaiakat nem vettek figyelembe.
Magyarország akár 1919 közepén aláírhatta volna a békeszerződést, de a békekonferencia nem fogadta el legitimnek a Tanácsköztársaság irányítóit, majd annak bukása után az egymást gyorsan váltó kormányokat. Az 1919. november 24-én megalakult Huszár Károly-féle kabinettel voltak hajlandók tárgyalni.
A kapcsolatfelvételt követően felgyorsultak az események. A békekonferencia delegáltjai elfáradtak a hosszú munkában, a magyarok kivételével minden vesztes országgal megkötötték a szerződéseket, ezért igyekeztek minél hamarabb „tető alá” hozni az utolsó aláírásokat. A határozatok megszülettek, Magyarország ügyében már egy éve döntöttek.
Tehát hiába valónak bizonyultak a magyar észrevételek, jegyzékek, gróf Apponyi Albert január 16-i nagy horderejű, tényekkel gazdagon alátámasztott beszéde, a kész szerződésen már nem módosítottak.
Magyarországon nem nagyon akadt vállalkozó politikus, aki aláírta volna a békeszerződést. Végül a Minisztertanács Simonyi-Semadam Sándor kormányának két súlytalan tagját, Benárd Ákos népjóléti és munkaügyi, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott minisztert jelölte ki.
1920. június 4-én megtörtént a súlyos, megalázó feltételeket tartalmazó szerződés aláírása. Sajnos az ország nem tehetett mást. A szerződés legalább garantálta a megállapított határokat, megállítva az újonnan alakult szomszédos országok mértéktelen területszerzési vágyát.
Trianon a mai napig el nem múló sebe a magyar történelemnek. A szerződés aláírása óta számtalanszor és számtalan formában elismerték annak igazságtalan voltát, de érdemben nem történtek lépések annak – legalább – módosítására.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás