Hajdu Imelda átlagos csíkszeredai gyermek volt, akit az útja a színház felé irányított. Bátor lépés indította el az ösvényen, azonban a színházi pódiumig hosszú út vezetett. Már negyedik éve tagja a debreceni Csokonai Színház társulatának. A fiatal művésznő mesélt a kezdeti lépésektől, az általa bejárt útról - fiatalságából adódó a tegeződő forma.
- Gyermekkorodat Csíkszeredán töltötted. Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre? Milyen voltál gyermekként?
- A gyerekkorom tele volt tiszta levegővel, szeretettel és kíváncsisággal. Csíkszereda mellett, egy kis zsákfaluban nevelkedtem, „kinti” gyerek voltam, aktív és kíváncsi. A nagymamám mindig azt mondta, hogy sűrűn kitaláltam valamit, rendezkedtem, szerveztem. Azt hiszem, már akkor bennem volt a létrehozás, a kreativitás, az alkotás iránti vágy és a kíváncsiság. Nem én voltam az előtérben, hanem sokkal inkább az ügy, ami megmozgatott. Később a kíváncsiságom áthágott a „különlegesnek lenni” irányába, ez amolyan megszokott kamaszkori lázadás volt, anyukám azt mondta, hogy a kíváncsiságom miatt hamar kinőttem a közegemet, és ott munkálkodott bennem a többre vágyás.
- Olyan kislány voltál, aki szeretett mindig szerepelni? Milyen lehetőségeid voltak iskolás éveidben megmutatni tehetséged?
- Nem a szereplés iránti vágy hajtott, legalábbis nem kifejezetten magam akartam megmutatni, hanem inkább valami mögé elbújva jelen lenni, mondjuk Pilinszky sorai mögött keresgélve lenni. Ezek voltak az iskolai versmondó versenyek, majd később a színjátszókör.
- Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal? Emlékszel még az első szárnypróbálgatásodra?
- Emlékszem még, ahogy az iskolában, a fél emeleti folyosón megpillantottam, hogy színi-kör felvételi lesz délután a 9-12 osztályosok számára, és bár még csak nyolcadikos voltam, úgy gondoltam elmegyek. Nagyon izgultam, de értékelték a bátorságomat is, és felvettek. Itt kezdődtek a szárnypróbálgatásaim. Azt hiszem, tartozni akartam valahová.
- Tanulmányaid a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemhez köthetők. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?
- Az egyetemi éveim nagyon élménydúsak voltak. Ma már nem is értem, hogy volt annyi energiám megélni mindazt, ami ott, akkor Vásárhelyen történt velem. Valahogy úgy érzem, hogy az egy ötévnyi kis élet volt, és biztosan a legmeghatározóbb szakasz. Lényegében nagyon szerettem, nagyot sokat kaptam, ott formálódott át a kis „belső királyságom”.
- Határon túli magyarként, mit gondolsz, nehéz volt neked Magyarországon „új életet” kezdeni?
- Nem mondanám nehéznek, inkább csak kihívásokkal telinek. Amikor Magyarországra költöztem, még nem fogalmazódott meg bennem, hogy talán egy életre itt maradok. Lehet, ha erre gondoltam volna, akkor visszafordulok, mai napig honvágyam van. De már itt van az életem, most már azt hiszem, maradok. Kezdetben sokszor kívülállónak éreztem magam, leginkább, mert éreztették is velem, mai napig éreztetik. De a „határontúliságot” nem lehet levetkőzni és nem is kell, sőt, adni kell belőle, hiszen minden vándor tele van mesékkel, történetekkel és kincseket rejt a zsákjában. Én a sokszínűséget izgalmasnak találom, egyfajta szemlélet-gyarapító faktornak nevezném. Bárhonnan jössz, az a fontos, hogy találd meg az önazonos hangvételt, a hovatartozás egy jegy rajtad, de nem az egészed. Elfogadtam, hogy kívülállónak néznek, mert magamban megtaláltam azt, ami az otthon.
- Több színházban is jelen voltál. Hogyan is kerültél kapcsolatba a debreceni Csokonai Színházzal?
- Még mialatt Miskolcon voltam, kapcsolatba kerültem a Csokonai Színházzal, két volt osztálytársam már itt játszott, volt, hogy elutaztam megnézni, meglátogatni őket. Aztán, amikor hallottam, hogy pozícióüresedés van a társulatnál, akkor telefonáltam, eljöttem ismét, a többi meg alakult, lehetőséget kaptam, és nagyon örültem.
- Mit érzel akár színészként, akár civilként, nagyon más az itteni élet, mint amit esetleg szülőföldeden éltél, élnél?
- Bizonyos szempontokból más az itteni élet, kiszámíthatóbb például, de nem pezseg az éjszakai élet, az alternatív réteg – mondhatni - hiányos, a kulturális események önmagukba zárnak és nem tudnak annyi embert, főként fiatalt behúzni, arányait tekintve morzsákban van most kicsit a város kulturális szempontból, de ez csak az én tapasztalatom.
- Korábban egy interjúdban említetted, hogy az elején fenntartásokkal kezelted Debrecent. Azóta sikerült részben „debrecenivé” válnod?
- Úgy érzem, sikerült - a fenti meglátásom ellenére is -, megszerettem Debrecent, nem véletlen, hogy el tudnám képzelni itt az életet.
- Első bemutatód a Júlia kisasszonyban volt. Milyen érzelmek, gondolatok voltak benned annakidején? Mennyire érezted testhezállónak?
- Mivel elég régen volt, nehéz visszaidézni mindent, de tudom, hogy alapvetően szerettem a próbafolyamatot és Kristin-t, a karakteremet. Sokan említik, hogy mély víz volt, de én egyáltalán nem úgy éltem meg, volt miből táplálkoznom a szerepem megteremtéséhez, inspiráló volt a közeg is, és úgy értem, hogy meg is tudtam mutatkozni benne, sikerült némiképp átváltoznom.
- Négy éve aktív tagja vagy a Csokonai-társulatának. Melyik szerepet érezted eddig legtesthezállóbbnak?
- A Para c. előadásban Kitty karakterét éreztem nagyon közelinek, de szinte mindegyik szerepemben sikerült megtalálni valamit magamból, azt hiszem, e nélkül nem is nagyon lehetne. Kitty sokban hasonlított a kamaszkori énemhez, fiús volt, bátor, nyers neveltetésű, manipulatív, de alapvetően a szeretetéhség hajtotta. Emellett először játszottam olyan embert, aki visszaél a hatalmával, ez is egy összetett lélektani tapasztalás volt, sajnos élveztem. De ez nem azt jelenti, hogy a mindennapokban is eszerint léteznék, pusztán izgalmas volt egy zsigeri, emberi mozgatóerőt előtérbe engedni.
- Sokszor hallani, a fiatalok keveset járnak színházba. Mit tapasztalsz, mi okozhatja ezt? Mivel lehetne jobban megfogni a fiatalokat?
- Sajnos nem tudom a pontos választ én sem, és azok sem, akiket még inkább foglalkoztat. Találgathatunk, felsorolhatunk társadalmi okokat, trend-elvű berendezkedéstől a kényelemig, a szembesítés elutasításáig, a színpadi ingerek lassúságától a kevésbé érvényes problémákig, de végső soron csak úgy tudnám összefoglalni, hogy ma nem trend a színház. Ez a művészet egy nagyon szűk réteget mozgat meg a fiatalok körében, a nagy részük nem nyitott rá, vagy, mert nem olyan környezetben nevelkedett, vagy, mert porosnak hiszi, ez utóbbinál sejthető, hogy nem igen látott kőszínházon kívül előadást. Mindkét oldalról sokkal nagyobb nyitás szükséges, a színháznak még inkább közelíteni kellene a jelen felé, a fiatalok pedig meg több esélyt adhatnának a színháznak.
- Sok fiatal elég kilátástalannak érzi a jövőjét, emellett teljesen kusza érzelmekkel küzd és állandó ingerre éhesek. Hogyan lehet számukra megteremteni a lelki stabilitást, ami a hivatáshoz szükséges?
- Ez egy nagyon összetett társadalmi probléma. Úgy látom, hogy a kikönnyített és felelősségmentes világ hozadéka. Bár még én is huszonéves vagyok, de tudom, hogy mi tizennyolc évesen érteni akartuk a világot, a művészetet és magunkat, most meg leginkább kiütni akarja magát, aki teheti, a jelenből. A lelki stabilitás bizalomteremtéssel, szeretettel építhető. Az iránymutatás elengedhetetlen a fejlődés, felnövés szempontjából, de ma olyannyira képlékennyé és lejárt szavatosságúvá vált minden, hogy a felnőtt ember is csak kapkodja a levegőt az idővonalát pörgetve. Nehéz irányt mutatni, ha magad sem tudod, hogy épp minek a közepén állsz.
Rácz Dávid
Új hozzászólás