Boda István, a Hajdú-bihari Napló nyugalmazott főszerkesztő-helyettese 1928-ban született Kisvárdán. A 94. életévét éli ma, sokan ismerik és becsülik őt, szeretik az írásait, Északkelet-Magyarország jeles lírikusa. Több településen (Debrecen, Püspökladány, Nyíracsád, Nyíregyháza, Kisvárda) emlékeztek meg írásművészetéről a 90. születésnapja alkalmából.
Saját szavaival: „Írtam verset is, prózát is. 1949-től vagyok gyakorló újságíró. 1954-ig külsősként dolgoztam a Néplap szerkesztőségében, majd hivatásosként is ideszerződtem. 1989-es nyugdíjazásomig voltam munkatárs, rovatvezető, főszerkesztő-helyettes. Minden műfajban írtam, s ha nem is maradandót, de rengeteget. Szép volt, gyötrelmesen gyönyörű, mint maga az élet.”
Tehát 33 éve van már nyugdíjban. Fantasztikus géneket örökölt, csak keveseknek adatik meg, hogy beléphessenek a 9. évtizedükbe. Régtől igaz volt rá, hogy nem égette két végén a gyertyát, igyekezett olyan életformát megvalósítani, hogy az illeszkedjen családja harmonikus életéhez, világához. Áldás akart lenni a közelében élők számára, s nem átok és verés, és sikerült neki áldássá válnia.
A lírával való találkozását így szedte rímekbe a Cserépdarabok a gyermekkor édenéből című versében:
„Boldog voltam, hogy kezdem érteni,
amit a könyv rejt. Szinte édeni
öröm fogott el, vidám-részegen
időztem el egy-egy versrészleten,
s a rímek fényét úgy öleltem át,
mint egy legény a leány derekát.”
Hétgyermekes szegényparaszti családban nőtt fel. Még a gimnáziumba is a közös konyhás uradalmi cselédházból járt. A kisvárdai érettségi után segédmunkás volt, majd a debreceni egyetemen tanult. Zsurnalisztaként hosszú évtizedeket töltött a szocializmus újságírásában, ám nem volt sztahanovista ideológiahirdető; olyannyira nem tartozott az eszme vallóinak héjái közé, hogy lelkesen köszöntötte az ’56-os forradalmat. Emiatt természetesen aztán „elővették”, meghurcolták. Utórengés című hosszúversében emlékezik meg erről, amiről egyébként ’56 után senkinek nem beszélt. Nagy csoda, hogy megmaradhatott a megye újságírásában, hogy így történhetett, annak érdekében a barátai, rokonai minden követ megmozgattak.
Már egyetemista korától meghatározó alakja volt a debreceni irodalmi életnek. 1950-től egy ideig tagja volt az Építünk, majd az Alföld folyóirat szerkesztőbizottságának.
Amit még lehet (részlet)
„Miért? Ki tudja? Jövök és megyek
olyan védtelen, hogy épp itt maradtam,
itt, hol lefelé nőnek a hegyek,
s a horizont nem fent, hanem alattam,
e legfonákabb világban vagyok
belül, és lám mégis kívül rekedten.
Pedig jó voltam, mint az angyalok,
és nem törtettem és nem verekedtem.
Egyszerűen voltam. Vagyok és leszek,
s éljek és legyek bár itt ezer évig,
csak azt tudom, valami elveszett,
s hogy meglelik, sokan még azt remélik.
Gyönyörű minden, pedig semmi sincs,
s mégis olyan, hogy szinte hihetetlen.
Jövök, megyek. Magamban, egyedül
és mindig ugyanabban az időben.
Az ember nem kiválik, elvegyül,
és annyira, hogy szinte már időtlen.”
Költészetének alapélménye egyrészt a szülőföld és a falusi emlékek, másrészt Debrecen egész szellemi múltja és jelene, valamint a városi ember tétova magánya, közösségkereső törekvései. Újságíróként is tanúja és felmutatója volt az utóbbi félévszázad szellemi életének.
27 éves volt, amikor megjelent az első verseskötete: Féltem a világot (1955).
Élményképes újságíró és költő volt, egy maroknyi sárból aranyat tudott érlelni. A kevés tapasztalati anyagból nagyszerű riportokat tudott írni, egy-két elkapott szóból élvezetes szövegtesteket tudott gazdagítani. Szenzibilis volt és asszociatív, s hogy remek „szövegtermelő művésszé” tudjon válni, az is kellett, hogy rendkívül művelt is legyen. Több mint hetven éve, 1950 óta publikál verseket, 22 éves kora óta. A Tűz-tánc nemzedékkel indult, hagyományos eszközökkel, nosztalgikus hangnemben tett vallomást a számára legkedvesebb témákról: a szülőföldről, a paraszti sorsról, az alulról jöttek reményeiről. Leginkább versekben fejezte ki mondanivalóját, de írt prózát is. Szerkesztőségének ideje alatt a Napló az egyik legszínvonalasabb megyei napilap volt, jeles irodalmárok, nyelvészek, néprajzkutatók, helytörténészek forrásértékű közleményeinek is helyet adott. Aranytoll- és Táncsics Mihály-díjas újságíró. Boda Istvánt a vidék „tanyamélye” küldte az irodalomba, első generációs értelmiségi. A kerek évfordulóra jelent meg egy válogatás a tévéjegyzeteiből, s napvilágot láttak válogatott versei is Hűség mindhalálig címmel.
Csak veled teljes…(részlet)
„Jó volt érezni, hogy szívemben
Versek nyíltak, csodásan szépek,
S szemeimben újra ragyogtak
Hulló alkonyok, messzeségek.S véremben hogy zengett az élet
Akarása, csodás erője,
S érezni azt, hogy szavaid most már
Finomságokkal teleszőttek.Jó érezni azt, hogy szeretlek
Nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.Érezni, hogy szemeid már
Szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, veled szép
És csak veled teljes az élet.”
NÉVJEGY
Család: 1954-ben vette feleségül Porkoláb Juditot, két gyermekük született: Judit (1955), István (1958).
Kötetei:
Három költő versei (Boda István, Pákolitz István, Petrovátz István) (1954)
Féltem a világot (1955)
Mint a vándorló madarak (1966)
Tétova Ikaruszok (1979)
Angyal áll az ajtó előtt (regény) (1986)
Magamnak fütyörészek (1998)
Szökevény utazó (2008)
„Így láttam…” (tévéjegyzetek) (2016)
Hűség mindhalálig (válogatott versek) (2017.)
A megyei lapnál én (e sorok írója) is lehúztam 28 évet, tehát a főnököm volt. Bő évtizednyi közös időnk volt Pista bácsival a Naplónál, vannak tehát személyes emlékeim róla, az együttes munkáról. Eszembe jut egy-két mulatságos mondása, szokása. Ha ő tartotta a reggeli értekezletet, a végén mindig ezekkel a szavakkal eresztett el bennünket: „Fiaim, szárnyaljatok!”
Kedvenc szava az „ippeg”. Ez az éppent jelentette. „Ippeg csinálhatjátok úgy is” – mondta néha.
Hosszú esztendőkig ő szerkesztette – nagyon színvonalasan, igényesen – a Napló hétvégi irodalmi-művészeti mellékletét, s amikor rákérdeztek, rákérdeztünk, hogy „Pista bácsi, benne lesznek a verseim a szombati számban?, többnyire azt mondta: Persze, fiam, benne. Nem szeretett csalódást okozni. Ha izgatott lapozgatás közben mégsem találtuk benne a remekműveinket, legfeljebb utána azt mondta: elnézést, rosszul emlékeztem, valami miatt ki kellett venni, később jelennek meg.
A főszerkesztő (Bényei József) egyszer hosszú hetekig Moszkvában tartózkodott, aztán egy ízben két-három hétig Észak-Koreában. Boda Istvánnak kellett helyettesíteni a főnököt a fontos pártvezetői eligazításokon.
- Akkor, elvtársak, mindenki vegye elő a titkosított füzetet! – hangzott a bizalmas utasítás.
Pista bácsi kíváncsian nézett körül, mi fán teremhet az a titkosított füzet, ő addig nem is hallott ilyenről. Egy kopott, szamárfüles kockásirka volt nála, s a címlapra gyorsan ráírta: Titkosított füzet.
(Később kérték a pártbizottságról, hogy ha egy mód van rá, Boda István ne menjen ilyen fontos értekezletekre.)
Amikor közeledett a nyugdíjazása, megígérte nekünk: - Na, fiaim, a nyugdíjazásom napján én is megiszom veletek egy pohár konyakot. (Ezt az ígéretét nem tartotta be.)
Emlegette, hogy a nyomdában a betűszedők egyszer a szárnyaló szocializmus kifejezés szedésekor a szárnyalóból lehagyták az ékezetet.
Egyszer-kétszer pedig a szovjet állam így jelent meg: szovjet állat. (A hatalom rendre szándékosságot sejtett az esetek mögött, holott ezek mindig közönséges leiterjakabok, vagyis nyomdahibák voltak.)
Ezt is Pista bácsitól hallottam: egy alkalommal egy kolléga lelkesen gépelte a hírt a maga fekete szenzációjával: tűz ütött ki a Debreceni Dohánygyárban.
- Figyelj már – nyitott be hozzá Pista bácsi – igaz, hogy ég a dohánygyár?
- Nagyon remélem, mert mindjárt kész vagyok a cikkel - válaszolta az.
Egy másik vidám történet.
Egy alkalommal a gyorstalpalón, szakérettségin tanult rovatvezető magához intette a barátját, a beosztott újságírót. – Figyelj már, Dini, jön hozzám egy női hölgy, aki nagyon tetszik nekem. Szeretném, ha látná, milyen fontos pozíció a rovatvezetés. Hozd már be a cikkedet, amit én legyalázok és széttépek a nő előtt. Rendben van?
- Persze, rendben, főnök.
Jön a nő, a rovatvezető köszön: - Mélységgel, kezit csókolom, elvtársnő. (Telik az idő, a kolléga behozza a cikkét. A főnök nézi, majd haragosan széttépi.
- Írd át ezt a szemetet, ez nem alkalmas emberi fogyasztásra.
Amikor a nő elment, kereste-kutatta a kollégát. – Dini, leadtad a cikket?
- Hát dehogy adtam főnök, hogy’ adhattam volna le azt a szemetet?
- Ne hülyéskedj már, mind a kettőnket kirúgnak, ha nem jelenik meg.
Aztán a kolléga megnyugtatta a rovatvezetőt, hogy amit széttépett, az egy múlt heti piszkozat volt. A cikk már rég kinn van a nyomdában, már be is tördelték.
Ha valamelyik rovatvezető leadott közlésre egy gyenge cikket, amit mondjuk egy csinos nő írt, a főnök mérgesen zohorált: - Nem szeretem, ha valaki a nemiszervével szerkeszt.
Visszatérve a költészethez: Boda István fiatal korában nem volt elég bátor a szekerét végleg odakötni a szépirodalomhoz. Később pedig, amikor egyre nőtt a versírók sokasága s fogyott az olvasók száma, hatalmas kérdőjel kedvetlenítette: van-e még értelme verset írni? Sokak dilemmája ez ma is. Némelyek azt mondták: Auschwitz után bűn verset írni. Más költő szerint kinek, minek, miért írjon ő József Attila után? Olyannyira csak félig adta át magát a szépírásnak, hogy egy interjúban elmondta: nem tartja magát költőnek abban az értelemben, ahogyan költő volt Petőfi, Ady, József Attila. (S itt most nem a színvonalról van szó.) Boda inkább az újságírás napi robotosa volt. Szerette a közvetlen és gyors visszajelzést.
Volt egy értelmiségi, aki szerint a második világháború után ez a három tollforgató volt a legjobb újságíró Debrecenben: Taar Ferenc, Székelyhídi Ágoston és Boda István.
Mások szerint pedig ez a három: Boda István, Bényei József és Bakó Endre.
Ez értelmezés szerint ugyanis Taar Ferenc inkább író volt és szociográfus, novellista és színdarab író, színházigazgató, legkorábban pedig: hivatalnok.
Székelyhidi Ágoston szintén író, művészeti író, képzőművészeti és irodalomkritikus, s később persze politikus.
Minek akarsz
Minek akarsz te verset írni még?
Kinek akarsz te szépet mondani?
Szétrepülnek a rímek rongyai,
és minden, mint a fagy roncsolta rét.
Látod az elmúlást, a lassúdad
haláltusát, a piros venyigét.
Nem érdekel, s nem kérded: mennyi még?
Szemed közé céloz az őszi nap.
Lassan elindulsz, tudod, menni kell.
Ezt kaptad, be kell érned ennyivel,
érdektelen, hogy sok volt vagy kevés.
Bár mosolyogsz, s az arcodon derű,
s hiába mondod, minden egyszerű,
van benned mégis egy kis rettegés.
Ígéretesen indult a lírikusi pálya. Ha biztonságban akarta érezni magát, a múlthoz menekült, a szülőföldhöz, az emlékekhez, az otthagyott tanyai tradíciókhoz. Nem volt különösebben harcias költő, inkább meditatív, szemlélődött, rácsodálkozott. Ezzel ki is lógott a lánglelkűek közül, akik az akkor kötelező program szerint meg (és fel) akarták forgatni az egész világot. Benne volt bölcs szkepszis, már fiatalon is. Szinte egy zen-buddhista japán haikuköltő eggyéolvadás-vágyával írt a természetről, panteista elköteleződéssel.
A riportjaiban inkább ott munkált a változtatás vágya, mert hozzá tartozott a zsurnaliszta ars poeticához a javítani akarás. De ott sem nagymértékben, csak hogy napról napra értelmesebb, elviselhetőbb legyen az életünk. Olyan jeles lírikusok társaságában „röppent fel”, mint Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály, Simor András, Csanády János, Györe Imre, Mezey András. Laza szerveződésű társaság volt ez, nem bírt erős közösségi önazonosság-tudattal.
Ahogy teltek az évek, egyre inkább eltérő módon keresték a saját ösvényeket. Voltak sokan az ’56 után indultak, még Hajdú-Biharból is akadt társ, a halk szavú, kishorizontú Danyi Gyula. Egy esszé így fogalmaz: versantológiájuk „a kommunista költészet ifjúsági sarokköve, a Kádár-Aczél-éra első jelentős lírai sóhaja. Terveik szerint eltörlik a bolsevizmus embertelen hibáit, Rákosit, Rajkot, Recsket. A kádári konszolidáció bizonyára sokat köszönhetett ennek a költőseregletnek, persze nem mindenki számított hűséges ideológiakövetőnek: például Ladányi Mihály sem. Bele is halt az alkoholizmusba, mert a másik út (ami nem volt egyáltalán) nem volt járható.
Abban a hitben röppent fel a raj, hogy a megújuló költészet megreformálja a közállapotokat, emberarcúvá varázsolja az életet. Boda István Északkelet-Magyarország „bárdja” maradt. Számos versében tetten érhető a messzemenő azonosulás a tájhazával:
„Fehér nyírségi éjszaka,
itt válok én majd porrá, röggé,
de akkor is még, akkor is
szeretni foglak mindörökké.”
Szinte Petőfi hőfokán szólal meg benne a hazaszeretet, a lokálpatriotizmus, az övéivel akar élni és halni. A tájhaza-vonzalom gyönyörű belkantóit alkotta meg.
Legmeghatározóbb élménye talán mégis inkább a szerelem, e verseinek túlnyomó részét (leendő) feleségéhez írta.
Hóhatár
Innen ez már a hóhatár,
innen már fogy a levegő.
Innen már egész mély a mély,
a hegytető meg hegytető.
Aki még velem, döntse el
tovább jön, vagy már lemarad,
innen a hóhatár felett,
onnan a hóhatár alatt.
Magányos hegymászó, gyalog.
Se sítalpam, se kötelem.
csak a csönd, csak a végtelen,
csak a napsugár jön velem.
Hová? Ki tudja? Már csak a
felhők rongyai lengenek.
S innen már egymagam vagyok
egész a hóhatár felett.
Életünkből az álmok
Életünkből az álmok mind kivesznek,
ácsoljuk önmagunknak a keresztet.
Nem Júdás, s nem is Pilátus az álnok,
mi árultuk el végleg a világot.
S az egyetlent, bár üdvünk is lehetne,
a rettegés már végképpen belengte.
Természetesen naivitásnak bizonyult a tűztáncosok hite, hogy olyan szocializmust lehet itt majd építeni, ami szinte már nem is szocializmus, nem moszkovita diktatúra, hanem demokrácia, s szinte törvényszerű, hogy csalódott lett a nemzedék. Aztán jöttek újabb költők, talán bátrabbak, korszerűbbek, előbb a Hetek, majd a Kilencek – akiknek markáns, offenzív jelenléte az irodalmi közgondolkodásban hamar fátylat borított az elbizonytalanodott-elerőtlenedett tűztáncosokra.
Az irodalom lélegzését e szentháromság szavatolja: alkotó, mű, olvasó. Ha valamelyik hiányzik, nem beszélhetünk az irodalom működéséről. Kevesen tudtak-tudnak az Arany János-i biztatással azonosulni: mindegy, hogy senkinek, mindegy, hogy csonkán, töredékesen, de írjad! A színésznek is égetően kell a közönség. Kinek játsszon akkor? A költő is kinek, miért írjon, ha nincs, aki hallgassa, olvassa a verseket. A versek esetében a gyors visszajelzés nemigen lehetséges, igen ritka. Egy költeményről esetleg ötven év múlva derül ki, mekkora alkotás. Vagy sohasem, többnyire sohasem.
Kilencvennegyedik éves a költő-újságíró. Lehet-e ezt a kort még matuzsáleminek nevezni? Ezt azért már lehet. Lehet, hogy ötven év múlva sokan fognak majd 120 évig is élni, de még nem tartunk ott.
A 90. születésnapja alkalmából szorgalmazta kedves felesége (akik sokak Jutka nénije volt, sokaknak volt kedves magyartanáruk) Pista bácsi válogatott tévéjegyzeteinek kiadását. E kötet fölött Bakó Endre irodalomtörténész bábáskodott. Boda István tollából hosszú évtizedeken át jelent meg adott napon a sok olvasótól várt tévénotesz, aligha volt a megyei lap életében olyan sorozat, ami ennyi időt élt meg. A Boda-rovat jogosultságát nem kellett indokolni, ma sem kell megokolni a médiakritika működését (ha van, ha lenne még ilyen). Nagyon tanulságos rácsodálkozni az ő tévéjegyzeteire, azok frissességére, magam is nagyon gyakran tudtam azonosulni az ő nézőpontjával, értékítéletével. A kritikus sohasem volt arisztokratikus, nem magas lóról szólt, éppenséggel azokkal a műsorokkal is szívesen foglalkozott, amelyek bevallva-bevallatlanul a plebsznek voltak szánva, tehát nem a magas kultúra fogyasztóinak.
Nem sokszor van értelme újságcikkekből könyvet összeállítani, mert tartja magát a mondás, hogy nincs régibb dolog, mint egy tegnapi újság. Boda István esetében azonban igazoltnak látjuk a jegyzetválogatás közzétételét. Univerzális igazságokat, mindig vállalható normákat fogalmaz meg, egyszersmind olyan esztétikai és erkölcsi mérőrudat ad, amit száz év múlva is bízvást használhatnak azok, akik majd élnek akkor.
Boda István lírikusi hangja általában csendes, visszafogott, versvilága, dikciója gyakran Juhász Gyuláéra emlékeztet. Töpreng az emberiség jövőjén, fájlalja az értékvesztést, viszont a nosztalgia, az emlékezés boldogítja. Gyakran idézi a gyermekkor elíziumi világát. Enyhén szólva nem jellemezte nietchei ego-kultusz, nem hitt az én fontosságában, ha személyesnek indul is egy-egy lírai gondolatsora, előbb-utóbb általánosítássá szélesül, feloldódik valami elemi filozofikusságban. Szemére vetették, hogy a lírájában nincsenek nagy változások, látványos megújulások, jellemzi bizonyos egyformaság, egyhúrúság, tematikai szűkösség. Viszont többen fejet hajtottak a formakultúrája előtt: „virtuóz módon bánik a nyelvvel, a hagyományos versformákkal, költeményeiben a ritmus kitüntetett szerepű, az időmértéket egyéni módon alkalmazza, s ma már alig előforduló versszerkezeteket (például az alkaioszi strófát) is könnyedén használ.”
Pista bácsi nagyon szeretett és tudott anekdotázni. Főleg 1956 után (az elbukott forradalom és szabadságharcot követően) némi gúnnyal szemlélte az életet, a szürke valóságot. Szerette görbe tükörbe állítani, szórakozni rajta, szatirizálni. Az anekdotázás egyik eszköz volt a túléléshez, könnyítette a mindennapok megélését a legvidámabb barakkban. Hogy hazánk volt a legvidámabb barakk a demokráciahiányos szocialista táborban, azért ő is tett valamit a maga mikrokörnyezetében.
Egy anekdota: Alfonzból András
„Bartha Alfonz ünnepelt énekese volt a Csokonai Színháznak. Éppen csak elvégezte a főiskolát, máris főszerepben mutatkozhatott be. A Néplap kritikát írt az előadásról, ám ezt némi vita előzte meg. Ki írja az előadás bírálatát?
Nem volt jelentkező, így a főszerkesztő döntött. Fábián Sanyi, te írod. A kétméteres munkatárs elképedve horkantott fel, hogy miért éppen ő. Azért – így a főszerkesztő -, mert te vagy a párttitkár, s egy párttitkárnak mindenhez kell értenie.
Sándor nekidurálta magát. Mikor a nevet meglátta, hogy Bartha Alfonz, felkapta a fejét. Alfonz? Ilyen arisztokratikus, deklasszált névvel énekelni? Azt már nem. Megjelent a magasztaló írásmű, benne, hogy a darabban a főérdem Bartha Andrásé. Alfonz másnap szerényen – finom csontozatú, alacsony férfi volt – Fábián elé óvatoskodott, s kezdte: nagyon örül az elismerő soroknak. Csakhogy, szerkesztő úr – mondta -, ha meg nem sérteném, nem András, hanem Alfonz vagyok. Mire Fábián: nézze, fiatalember, maga Debrecenben olyan névvel, hogy Alfonz, nem színészkedhet.
S úgy is lett. (Vissza kellett mennie Pestre, hogy majd ismét Bartha Alfonzként anyakönyvezze a művészi elismerés.)”
Boda István lírikusként nem tudta (s igazából nem is akarta) beverekedni magát azok közé, akiknek sorsa a klasszicizálódás, ám az irodalomtörténet számon tartja, hogy sok versében gyönyörű értékeket tud felmutatni, elsősorban a nyírségi tájat és a tanyavilágot megjelenítő költeményeiben.
Nemrégiben halt meg Papp Tibor neoavantgard költő, a Párizsi Magyar Műhely jelentős alakja, ifjú korában debreceni szépíró. Így emlékezett vissza: az ötvenes-hatvanas években nagy volt a nyomás a debreceni lírikusokon is, hogy írjanak vonalas verseket. Ez alól két költő tudott kibújni: Kiss Tamás és Boda István. Bodáról az terjedt el, hogy csak szerelmes verseket tud írni, a főelvtársak legyintettek: az ilyet nem kell, és nem lehet komolyan venni.
Alighanem Szuromi Lajos irodalomtörténész volt az, aki a legnagyobb empátiával írt erről a költészetről. Szelíd és makacs költőnek mondja, nyílt érzelmű, állhatatos gondolkodónak. Harmóniába ötvöződik nála a szenvedés és a szenvedély – mondja. „És csordogál rendületlenül a panaszpatak, e költői létnek elsőrendű szimbóluma.” „Talán az az egyik legnagyobb igazság Boda költészetéről, hogy „hűsége foglya elsősorban”. Végül álljon itt két strófa, amelyben magányát, világba vetettsége fájdalmát fogalmazza meg:
„De ami szép, az mégis megmarad,
s őrzöm én is, hogy próbáim kiálljam.
Csak megbúvok még szempillád alatt,
oly észrevétlen, akár egy hazátlan.
Ne küldj el hát, a világ didereg,
egy falat szeretetért bármit adna.
Esik a köd, az esték hidegek.
A lélek hogy’ feküdjék ki a fagyra?”
Erdei Sándor
Új hozzászólás