Zakopane. Április közepe. Szakad a hó. Helyiek szerint nincs benne semmi különös. Mégis egy óra alatt annyi hullik, amennyit egy magyar egész évben sem lát.
Ember, állat, autók hamar hóbundát húznak magukra. Az erős szél hópihéket vág az ember arcába. Puhák, ám a bőrön akkorákat csattannak, hogy szinte fáj. Pláne, mikor a szembe is kerül. A többség nem idegeskedik. Mosolyogja, neveti az égi áldást. A délebbről érkezettek inkább menedéket keresnek.
Jó hely a templom, pláne, ha éppen istentisztelet tart. Beoson a magyar. Szerencsés. Sokan vannak. Állnak is. Könnyű az elvegyülés. Egy gyóntatófülke mellett dönt. Nézi a liturgiát. Ugyan nem ért semmit, hiszen Lengyelországban van, a celebrálók értelemszerűen nem a magyar nyelvet részesítik előnyben, de a mise menete hagyományos, sőt az ismétlődő szavak alapján még a Hiszekegyre is ráismer.
Hortyogás üti meg fülét. Megfordul. A gyóntató fülkében éppen egy pap dől oldalra. Szeme csukva, szája tátva. Maradék éberségével még lila stólát húz arca elé, aztán végképp feladja méltóságát. Nehéz a szolgálat. Húsvét környéke különösen strapás. Meg nyugdíjig már csak két évet kell kibírni.
Mielőtt hangosabb „fűrészelésre” váltana, óriási szerencséjére megszólal az orgona. Gondolhatnánk, erre riad. Nem. Neki munkahelyi zörej. Pufók arcán a boldogság. Vélhetően dolgára várva kapta el a buzgóság. A fülke fölött lámpa. Pirosat mutat. Gyaníthatóan zöldre váltva rohanhatják le a bűneiket megvallani szándékozók.
Csitul a hóvihar. Kimerészkedik megbúvó. A reverendás további ténykedése örökre titok marad.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás