Forró nyári napok követik egymást, a hűsítő italok ilyenkor még jobban esnek, ahogy a baráti együttlétek is felértékelődnek. Egy-egy szerencsés pillanatban azonban úgy is érezheti magát az ember, hogy egyszerűen minden összejön.
Ami azt illeti, nem érdemes berúgni. Kivéve, hogyha az a feladatod, hogy megtedd. No, persze, nem az italtól, hanem a labdát. Nyilván aztán akadnak olyanok is, akik a berúgott labda látványától a szó kevésbé nemes értelmében is így cselekednek. (Nagyon) alkalmi futballkedvelőként kiültünk néhány barátommal a Hal közbe, hogy a szombat délutáni hőségben hidegvérrel szurkoljunk hazánk tizenegy fiának, akik az aktuális világbajnokkal farkasszemet nézve futottak ki a gyepre. Ilyenkor kiváltképp szokatlan egyébként a tapasztalt látvány. Debrecen e szeglete ugyanis nemhogy ilyen különleges alkalmakkor, de egyszerű hétvégi napokon is korán meg szokott már telni vendégekkel. A kezdő sípszóra azért szépen benépesült a belvárosi tér, de a kellemes szellőnek azért így is maradt útja, hogy elérjen bennünket, akik a meccs hevétől még fojtóbbnak éreztünk a harmincfokos időt. Az égen ragyogó nap perzselő ereje ellen még az időnként becsúszó felhők sem igazán védtek. A napernyő pedig csupán egészen kevéske menedékként szolgált. Eljött a mi időnk, beköszöntött az izgatottan várt nyár. Az az időszak, amikor egyszerűen minden megtörténhet és mindent szabad. Debrecenben is elindult az élet. Szabadtéren a Kultúr-Fröccs zenés, prózai, színházi előadásai adják meg az utcák alaphangulatát, a teraszokon pedig a jéghideg fröccs a hangulat megalapozója. Egy kis kulturális feltöltődés után még jobban esett szombaton megérkezni a teljes kikapcsolódás helyszínére.
Mi nem tettük arrébb az üveg kólát, még csak ki sem cseréltük másféle folyadékra. Sőt, igen szépen fogytak a jeges italok, frissítők, egy-egy buzdító mondat is elhangzott az összegyűltek vehemensebb tagjainak szájából. Meghatottság fog el, amikor szól a Himnusz, vagy szerte a városban piros-fehér-zöld-mezes lányokat-fiúkat látok igyekezni oda, ahol együtt szurkolhatnak Magyarország válogatottjának. A Marseillaise után pedig a magyar focisták is olyan lendülettel indultak a labdáért, mintha Napóleon seregét kellene megállítani. Ezúttal én éreztem úgy, hogy minden összejött. Végre együtt lehetünk és kiülhetünk mindenféle kötöttség nélkül, ráadásul igazán magyarnak érezhetjük magunkat, szívünk pedig tizenötmillió honfitársunkkal együtt dobban az ilyen pillanatokban. Alapvetően még én is csettintettem egyet, és kimondtam, amit gondoltam. Talán van abban valami, hogy ennyien rajonganak itthon ezért a sportágért – persze, helyén kezelve, kellő szerénységgel gondolva e kijelentésre. Azonfelül a látvány feledteti azt a forróságot, ami körülvesz. Bevallom őszintén, az év csaknem háromnegyedében azért siránkozom, hogy legyen már végre nyár. Számomra a szabadságot jelenti. Aztán, amikor eljön, talán én vagyok a legjobban felháborodva, hogy mégis milyen kibírhatatlan az az időjárás, amelyet ez az egyébként lélegzetelállítóan csodálatos évszak nyújt számunkra. Ettől függetlenül nem bánom. És nem bántam meg szombat este sem, amikor az első félidőben az egész ország egy emberként kiáltott, majd a mérkőzés végén, amikor a világbajnok francia nemzeti tizenegy nem örülhetett a döntetlennek. Mi viszont annál inkább. A hőségből egy kicsit hősség lett.
Barna Marci
Új hozzászólás