Versenyfutásról, vak küzdelemről, pánikról is esett már szó az utóbbi időben. Most azonban úgy tűnik, már nagyon a végét járják a hirtelen „utolsó időszak” címszó alatt bevezetett korlátozások. A végét járja sok minden más is.
Még két hét és talán enyhülés jön. Március van, a tavasz első hónapja, tehát ideje, hogy a zord, téli, jégveremtől korlátozott időszak véget érjen. Megosztó leszek. Vállalom. No, nem kell mindjárt arra gondolni, hogy gyújtóbeszédet fogok mondani, szó sincs róla. Csupán azt érzem, sok volt már a zord napokból, s amit most élünk át, az már túlzó. Alapvetően magam is egyetértek néhány korlátozással, hiszen ezt a világsújtó ellenséget csupán némi racionális óvintézkedéssel lehet megfékezni. Már, ha idejében születnek ezek az óvintézkedések, és nem egyik napról a másikra, amikor már a gond kellős közepén ülünk.
Megelőzés. A kulcs a megelőzés. Bevallom, regisztráltam oltásra. Indulatból és a – szükség diktálta – elkötelezett hivatástudatból, szolidaritásból. Mégis úgy gondolom, hogy szabadtéren maszkot hordani nem csak, hogy kellemetlen, de egyenesen értelmetlen is, mert a nyílt utcán, több tízméteres körzetemben, a park jókora üres négyzetméterein aligha adna át nekem bárki bármit kéretlenül. Két álló hétig pedig el kell viselni!? Ismétlem, nem tartom megoldásnak azt, ha mindent magunk mögött hagyunk, ami bármennyire is segítségünkre szolgált a járvány okozta krízishelyzet idején. Az illetékesek munkáját elismerés illeti, hogy éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy változzanak a számok. Sajnos, mégis mindig van tovább, azokra pedig jóval kevesebb figyelem irányul, akik koronája nem a szervezetüket, hanem a lelküket sújtja. Ők azok, akik közül sokaknak már az enyhülés ígérete sem hoz vigaszt, mert örökké nyugszik lelkük – önakaratból, s meg sem várják a nagybetűs Megváltást. Azok a helyek pedig, ahol alapvető létjogosultsága van az emberi szónak, most csendben állnak. A lelátók, a nézőterek üresek, a pálya, a színpad hősei pedig elkeseredetten küzdenek, de hiába, mert nem érezhetik a támogatást. Az asztalok pedig várják a vendégeket, hogy korsó sör mellett jóízűen beszélgessenek az élet nagy dolgairól az étteremben – mindhiába, mert a vendéglátóst sem hallja meg az ég. Nem igaz, hogy ne lenne átmeneti megoldás. Mindig van. Hosszú napokról van szó tehát, amelyek vége egyelőre puszta nyomasztó, elkeserítő gondolat. Az emiatt felgyülemlett feszültséget pedig igenis kiírom magamból, de korántsem biztos, hogy kibírom magamtól.
Tavasz van, Isten ilyenkor enyhülést hoz a világnak, nekünk, akik annyi héten át szenvedjük évről-évre a tél kellemetlen, hideg, rideg napjait. Miért akarjuk hát megmásítani az élet rendjét? Ha az enyhülésnek jönnie kell, hát jöjjön…csak jönne már! Végszóként Bródy János egyik megható lírai szerzeményének sorai jutnak eszembe, álljon hát ez itt e tanácstalan sorok utózöngéjének: „Annyi éven át vártuk, hogy jön majd egy nagy szerelem, és szívünkben nem lesz többé ez a szorongó félelem…”
Barna Marci
Új hozzászólás