„Eltűnt, mint Petőfi a ködben” – tartja a szólás, de van a költővel kapcsolatos más mondás is, igazi gyerekszáj rímelés: „Petőfi Sándor gatyában táncol”. Ez utóbbit gyorsan elintézem.
Koszorús költőnk nem daliás termetéről híresült, sőt inkább volt éhenkórász és ennek megfelelően kákabélű. A pénz se vetette fel. Amikor Szendrey Júliával, friss házasokként, Koltón, Teleki Sándor vendégeként töltötték mézesheteiket, az ifiúr már az első nap délután odasündörgött a grófhoz. Kölcsönkért tőle, hogy finanszírozhassa Júliával töltendő idejét. Teleki persze adott, amit a mai napig visszavár.
Jó, jó, ez csak poén, de az igaz, hogy Petőfi zsebében csak cincogtak a krajcárok. Ma kötelező iskolai tananyag, akkortájt meg vajmi kevés embernek adatott meg a költészettel foglalatosság gyönyörűsége. A magyarok kilencvenöt százaléka a földet túrta, egy életen át a megélhetésért küzdöttek. Fáradtságtól este ágyba ájultak. Írást, olvasást úri huncutságnak tartották, tanulásukra lehetőségük sem nagyon adódott. Úgyhogy akkortájt poétaként éldegélni nem bizonyult éppen kifizetődőnek. Így valóban volt tánc, csak nem Sándorunk lejtett pipaszár alsó végtagjait fedő textilben, hanem a nadrág volt rajta.
Az első szólás meg, ha konkrétan vesszük, nem igaz. Halála körülményeire találták ki, mert úgy sikerült eltűnnie, hogy porhüvelyét a mai napig sem lelték. 1849. július 31-én délután három és négy között, a Nagy-Küküllő völgyében, Segesvár és Fehéregyháza között nem volt köd. Mondjuk, az ágyuk lőporfüstje kissé homályosította az eget, de a szél hamar el is fújta.
Petőfi, amikor látta a szekéren menekülő Bem apót, érezte, most már nagy a baj. Pedig jól indult minden. A lengyel tábornok támadott, mert az orosz csapatok jó része még útközben poroszkált, a meglepetés erejével az ellenséget szétszórhatták volna, csakhogy utánpótlásuk a kelleténél gyorsabban beérkezett. A kezdeti sikerek hamar ellenkezőjére fordultak. Petőfi is menekülőre fogta a dolgot, s jutott a kukoricásig, hátában három orosz dzsidással. Onnan aztán mi történt? Az csak a költő tudná megmondani. Lehet, az egész nem is úgy történt, hiszen szemtanú nem nagyon akadt. Vélhetően megölték. Arrafelé Petőfit maximum Bem apó szárnysegédjeként ismerhették. Nem sokan, hiszen a honvédsereg csak előző nap érkezett. Költőként meg egyáltalán nem. Segesvár messze Pesttől, a helyiek nem nagyon tudhattak e tehetséges lírikusról, az oroszoknak meg csak ellenség. A győztesek a csata után a helyszínre zavarták a környékbelieket. Összeszedették velük a holttesteket, és közös sírokba temettették. Petőfi földi maradványait akkor, vagy pedig kukoricatörés után találhatták meg. Végül is mindegy, ott lehet jelenleg is a többiek között.
Létezett olyan fikció is, miszerint a lánglelkű költőt hadifogolyként Oroszországba gyalogoltatták, Szibériáig meg sem álltak. E verzió erősen sántít. Az oroszok nem nagyon ejtettek foglyokat. Mit kezdjenek velük? Nem éri meg országukig hurcolászni. Hadtápjukat fölösleges éhes szájakkal nem nagyon akarták terhelni. Inkább hazazavarták őket. Ennek ellenére a kilencvenes években Morvai Ferenc vállalkozó meg sem állt Barguzinig, mert ott pöfögött a folyón egy Alexandr Petofi nevű lélekvesztő. Haza is hozott egy csontvázat, amelyről azóta kiderült, női. Ezen az alapon moszkvai tudósok jöhetnének kies fővárosunkba, a Gorkij fasorba, az orosz íróóriás földi maradványainak keresésére.
Szóval köd ide, gatya oda, Petőfi halála és nyugvóhelye még rejtély. Közös magyar-román összefogással megkeresik és feltárják a fehéregyházi gödröket és nagy valószínűséggel meg is találják, akit keresnek, Petőfi Sándort, a különböző vizsgálatok pedig kideríthetik halála okát és körülményeit is.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás