Játékosként kivételes pályafutást tudhat maga mögött Bordás József, hiszen a Budapest Honvéd, a Debreceni Dózsa és a spanyol Valladolid mellett a vb-ezüstérmes, olimpiai negyedik magyar válogatottnak is oszlopos tagja volt.
Jelenleg a Kenderesi Mezőgazdasági Szakközépiskolában tanít testnevelést, de sportága történéseit is élénk figyelemmel követi, főképp azért, mert a DVSC-t erősítő Bordás Réka édesapjaként állandó nézője a debreceni gárda meccseinek. Csaknem egy órás beszélgetésünkben szó esett válogatottról, Dózsáról, spanyolországi légióskalandról, nehéz lezárásról, és lánya teljesítménye mellett Magyarország idei vb-szereplését sem kerülhettük meg. Tudniillik, ahhoz foghatót (sőt, még annál is jobbat) az az együttes produkált utoljára, amely ezüstéremmel tért haza Svájcból 35 évvel ezelőtt, és amelynek soraiban természeten a kitűnő átlövő is ott volt.
- Hogy telnek a napjai?
- Épp most jelöltem ki a feladatokat a gyerekeknek, zömében erősítő gyakorlatokat kell végezniük. Mondanom sem kell, mi is kínlódunk a távoktatással. Közösségi emberként, egykori csapatjátékosként és jelenlegi osztályfőnökként különösen hiányoznak a jól megszokott, gyerekek körében töltött hétköznapok, de nyilván senkinek sem egyszerű ez a helyzet, valahogy meg kell birkóznunk vele.
- Követte a kézilabda-világbajnokságot?
- Ez csak természetes, a magyar fiúk fellépései mellett minden olyan találkozót megnéztem, amit közvetített a tévé. Szenvedtem is a szünnapokon meccsek hiányában.
- Milyennek látja a várakozáson felül teljesítő, végül ötödik helyen záró magyar csapatot?
- Nagyon jól összerakott, életkorban és tapasztalatban is egységes társaságot alkotnak a fiúk. Ráadásul akaraterősek, motiváltak, de ez már a tavalyi Európa-bajnokságon is visszaköszönt, csattanós választ adva a kritikusoknak. Tetszik, amit látok, mind a játék ötletességében, mind szemléletben, és az sem mellékes, hogy mindez szép eredményekkel párosul.
- Némi párhuzam a jelenlegi és az 1986-os garnitúra között, hogy túl sokat egyik csapattól sem vártak az aktuális seregszemlén. Az viszont nem elhanyagolható különbség, hogy Svájcban a magyar férfi kézilabdázás egyetlen válogatott-medáliáját szerezték meg.
- Való igaz, nem voltak nagy elvárások velünk szemben sem, ezt jól mutatja, hogy a torna elején a hazai média nem is igazán foglalkozott a szereplésünkkel. Majd ahogy haladtunk előre, sorozatban nyerve a meccseket, egyre nagyobb figyelem és érdeklődés övezte a teljesítményünket, a döntőnek már valódi visszhangja volt idehaza is. Más idők voltak, támogatásban, szeretetben viszont így sem szenvedtünk hiányt, a kint élő magyarok lelkesen buzdítottak, és rendszeresen meglátogattak minket a szállodában, arról érdeklődve, hogy vagyunk, van-e valamire szükségünk. Ez nyilván mindenkinek jólesett, igazán családias, pozitív légkör lengte körül a csapatot.
- Két évvel később a szöuli olimpián negyedik helyen zártak. Mi volt a sikerek kulcsa?
- Leginkább úgy tudnám jellemezni magunkat, mint egy nagy családot. Az akkori rendszerben sokkal több válogatott összetartásra, edzőtáborra nyílt lehetőségünk, ebből adódóan rengeteg időt töltöttünk együtt, megismertük egymást, és számíthattunk is egymásra. Egy-egy meccs után gyakran összeültünk, átbeszélve a legfőbb tanulságokat, nem voltak klikkek, és olyan sem, hogy bárki félrevonult volna.
- A nyolcvanas években Kovács Pétertől Iváncsik Mihályon át Hoffmann Lászlóig világklasszis spílerek sora kézilabdázott címeres mezben. A „két dudás nem fér meg egy csárdában”-elv aligha volt érvényes a csapatukra.
- Ez így igaz, nálunk mindenki nagyszerű, de fegyelmezett egyéniség volt, és persze kellett a sikerekhez Mocsai Lajos, aki jól értett hozzánk, játékosokhoz. Csendesen, higgadtan, ugyanakkor változatosan vezényelte az edzéseket. Rengeteget dolgoztunk, többször előfordult, hogy napi négy tréningen vettünk részt. Lajos azonban mindig tudta, mikor kell visszavenni annak érdekében, hogy a gárda kihozza magából a maximumot. Akkoriban a csapatok zöme még a fizikai erőre épített, a játék is szakaszosabb, lassabb voltak, a jugoszlávok viszont új ötletekkel, védekezési módokkal rukkoltak elő, meglepve a teljes mezőnyt. Nem véletlenül nyerték meg a svájci világbajnokságot.
- Tartja még a kapcsolatot a válogatott-társakkal?
- Utoljára Mocsai Lajos születésnapján gyűltünk össze Felsőmocsoládon. Mindig felemelő érzés újra összefutni, jókat nevetünk, hogy mennyire megöregedtünk. A jó kapcsolat tehát a mai napig adott. Szétszórva élünk ugyan, és mindenkinek megvannak a maga elfoglaltságai, ennek ellenére naprakészen tudjuk, hogy épp mi történik a másikkal, hála az internetnek, amely nagyban megkönnyíti a kapcsolattartást.
- Hiba lenne szó nélkül elmennünk klubkarrierje mellett. Az első főbb mérföldkövet a korszak nagyágyújának számító Budapest Honvéd jelentette, amellyel kétszer nyert magyar bajnokságot. Minek köszönhette a fővárosi klub érdeklődését?
- A kitartásomnak és az akaraterőmnek, mert viszonylag későn, 17 évesen kezdtem a sportágat. Addig, mint minden falusi gyerek, én is futballoztam, de ismerve a termetem, és azt, hogy balkezes vagyok, a szerveződő helyi csapat elhívott kézilabdázni. Ott ragadtam, majd jött a fővárosiak érdeklődése. Edzőjük, Kovács László nagyon aprólékosan lerajzolta, mikor, hogy helyezkedjek. Később Mocsai Lajossal is rendkívül komoly munka folyt, ráadásul a korszak legjobbjai közül sokan a Honvédban játszottak.
- Manapság két együttes uralja a mezőnyt itthon, ehhez képest a nyolcvanas évek magyar bajnoksága sokkal nyíltabb, kiélezettebb versenyt hozott.
- Rengeteg erős klubbal kellett farkasszemet néznünk, akkoriban kezdett épülni a Veszprém is. Ráadásul mindenki minket akart megverni, elvégre mi voltunk a címvédők. A pályákon nagyon kemény, a mainál látványosan durvább csaták folytak, főképp a küzdelem dominált. Akadtak kifejezetten alattomos játékosok is, de velük szemben is felvettük a kesztyűt. Sokat számított a tekintély, ahhoz, hogy kivívjuk, mindenkivel meg kellett harcolni. Úgyhogy mindenképp értékes a két bajnoki arany, a ’84-es kupasiker nemkülönben.
- Következő fontos „állomása” a szebb napokat megélt Debreceni Dózsa lett, amely 1985-ben kis híján kiesett a legmagasabb osztályból.
- Ennek is megvan a maga, korszakra jellemző története. Annak idején a klubváltások még összeköttetések révén mentek végbe, vagy épp hiúsultak meg. Bíró Imivel, válogatottbeli társammal beszéltük, hogy milyen jó lenne, ha én is Debrecenbe igazolnék, akárcsak ő. Ez a fővárosiak tudomására jutott, akik nem igazán díjazták az elhatározásomat, felháborodásukban azzal próbáltak riogatni, hogy behívnak katonának. Végül a debreceni kötődésű honvédelmi miniszter, Oláh István közbenjárása kellett ahhoz, hogy rábólintsanak a váltásomra. Egyik este meg is jelentek a Dózsától egy Barkasszal, elmentem velük Debrecenbe, később kiadták a papírjaimat is, majd aláírhattuk a szerződést. Oláh István nem sokkal ezután elhunyt, de örök hálával tartozom neki, amiért támogatott.
- Ezzel a Dózsa második fénykora kezdődött. Mi volt a kulcs?
- 1985-ben majdnem kiesett a csapat, de egy évvel később már ötödik helyen zártunk, köszönhetően annak a példaértékű összefogásnak, amely Debrecenben mindig megoldotta a szorultabb helyzeteket. Árva Csaba volt az edzőnk, őt követte a kispadon Ökrös István, vele élte másodvirágzását a klub, hiszen a bajnokságban bronzérmesek lettünk, a Magyar Kupában pedig döntőig jutottunk. Jó kis közösséget alkottunk, a szurkolókkal is közvetlen kapcsolatot ápoltunk, de abban az időben még nem voltak akkora távolságok, mint manapság, mi is tömegközlekedéssel jártunk, bármikor beszélgethettek velünk. Szerintem az országban nagyon kevés helyen alakult ki olyan családias összetartás, mint akkortájt Debrecenben. Azt talán mondanom sem kell, hogy a Hódosban nagyon sokszor telt ház előtt fogadtuk ellenfeleinket.
- Ezekben az években vált az ország meghatározó klubjává egy másik debreceni együttes, csak épp női vonalon. Milyen gyakran fordultak meg egymás meccsein?
- Elég sűrűn, már csak azért is, mert Pusztai Tamás és Medgyessy Sanyi felesége is a DVSC-ben kézilabdázott. A jó kapcsolat a mai napig megvan a régi játékosokkal, sokszor összefutunk, beszélgetünk a Hódosban egy-egy meccsen.
- 1990-ben a légiós életbe is belekóstolt, miután a spanyol élvonalat erősítő Valladolidhoz szerződött. Milyen volt az élet egy magyartól teljesen eltérő nyelvi és kulturális környezetben, távol a szülőföldtől?
- Az első néhány hónapot egyedül töltöttem kinn, a nyelvet sem beszéltem, ami nem volt egyszerű, de a helyi emberek látásmódja, kisugárzása és közvetlensége sokat könnyített a helyzeten. Nagyon imponált, hogy semmin nem idegeskedtek, amikor meghúzták a kocsim és bosszankodtam miatta, ennyi volt a válasz: „Kapsz egy új lökhárítót, hol itt a baj?” Tudni kell azt is, hogy Spanyolországban húsvétkor egy hétre megáll az élet, ilyenkor előfordult, hogy egyik csapattársam családostól megvendégelt minket, hogy mi is töltsük velük az ünnepeket. Ami a szakmai részét illeti, akkortájt kezdett feljönni a spanyol klubkézilabdázás. Hoffmann Laci, válogatott-csapattársam már egy ideje kinn játszott, végül az ő invitálására döntöttem úgy, hogy én is kipróbálom magam légiósként. Edzőm Manolo Cadenas, egyik játékostársam a kiváló irányító, Raul Gonzalez, a PSG jelenlegi edzője volt. Szép időszakot töltöttem kinn, értékes tapasztalatokkal és szép emlékekkel gazdagodtam, de a derekam miatt mindössze két évig tartott. Hazatérve megpróbálkoztam visszatérni a legmagasabb szintre, de ez már nem sikerült.
- Vélhetően nem lehetett könnyű elengedni, lezárni az aktív éveket.
- Alacsonyabb osztályokban még sokáig folytattam Orosházán, majd Mezőtúron, és a versenyszerű játékkal csak 2005-ben hagytam fel. Nehéz volt megbarátkozni a gondolattal, hogy vége, háttérbe vonulni, felülni a lelátóra, nem is igazán találtam a helyem. Megpróbálkoztam ugyan az edzősködéssel, de túlságosan belevittem a játékban szerzett indulatokat, így be kellett látnom, hogy ez nem az én terepem. Ma már persze könnyebb, a régi reflexek ugyanúgy megvannak, de elsősorban a szurkolói és az atyai ösztönök mozgatnak.
- A kettő sok esetben egyszerre is működik, hiszen egyik lánya, Bordás Réka a DVSC kitűnő beállója. Hogy értékeli az ő fejlődését?
- Réka szerényen, alázatosan végzi a munkáját, nagyon meg vagyok elégedve a hozzáállásával. Későn érő típus, amilyen én is voltam annak idején, de egy percig sem féltettem, akinek van tehetsége, az nem kallódik el, és a befektetett munka mindig meghozza a gyümölcsét. Hosszú út áll még előtte, de maximálisan támogatom, támogatjuk.
- Beszélgetésünkből arra következtetek, hogy higgadt, letisztult atyai intelmeket kap, de mégis adja magát a kérdés: mennyire tud háttérben maradni, amikor Réka teljesítményéről van szó?
- „Miért nem te lövöd?” – hallottam sok szülőtől az utánpótlásmeccseken. Én nem ilyen típus vagyok, egykori játékosként mindig arra biztatom, hogy bízzon az edzőjében, a társaiban, mert a kézilabda elsősorban csapatjáték. Abba, mit, hogyan csinál, nagyon sokáig nem szóltam bele, és igazából ma sem teszem, de ha tanácsot, segítséget kér, szívesen megosztom vele, amit gondolok. A legfontosabb, hogy kitartó legyen és akarjon, mert így átlendülhet az esetleges holtpontokon.
- Élményekben, sikerekben gazdag pályafutás, szép család, tehetséges kézilabdás utód. Mire a legbüszkébb?
- Szerencsére minden jól alakult az életem során, a pályán és a magánéletben is. Sportolói karrierem talán legkülönlegesebb mozzanata az volt, amikor Váradi Jánossal és Hódos Imrével hárman képviseltük Debrecent a szöuli olimpián. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ismerhettem Imre bácsit, és sok emlékezetes mérkőzést játszhattam a róla elnevezett csarnokban, amely éppen idén lesz 45 éves.
Tóth Sándor
Új hozzászólás