Mindannyiunk számára mást jelent a céltudat, hinni valamiben és az egyéni szabadság. A történelem viharai megpróbálták felelősségre tanítani az emberiséget – több-kevesebb sikerrel. A tizenkilenc-huszadik század fordulóján reménykedve kívántak egymásnak boldog újévet a kor gyermekei. A remény azonban hamar szertefoszlott. Gondolatok a szabadság utópiájáról.
A napokban volt szerencsém hosszú idő után újra megnézni egy kiváló Ralph Fiennes-filmet, A napfény íze című történelmi drámát. Szabó István magyar-osztrák-német-kanadai produkcióját. A történet magyarokról szól, egészen pontosan magyar zsidókról, a Sonnenschein-családról. A család őse az 1800-as években megalkotott egy különleges, gyógyerejű italt, a Napfény ízét, amely neve a család nevének jelentését tükrözi. Épp ez a siker volt az a mozgatórugó, amely elősegítette, hogy a család utódai egyre inkább eltávolodjanak a hagyományoktól és az egymást váltó diktatórikus rendszerek kiszolgáltatottjául essenek vagy épp kegyeltjéül fogadja őket. A családi asztal népe fogyott, az egykor úri lakásban újabb lakók jelentek meg, néha ismeretlenek, s végül a falak leomlottak. A 30-as évek vívóbajnoka a történet szerint a magyarított nevű Sors Ádám volt, aki szinte tökéletes képe egykori valós olimpiai bajnok kardozónknak, Petschauer Attila személyének. Ő 1932-ben szerzett olimpiai aranyat, majd munkaszolgálatosként, származása miatt halt meg a háborúban, valószínűleg szovjet táborban. A filmbeli család gyakorlatilag szöges ellentétét formálja a Nietzsche-féle értelmezésben vett nihilista felfogásnak, hiszen generációról generációra meggyőződéses hívei Istennek, a vérvonalnak, egy-egy rendszernek vagy eszmének. Mindhiába. Közülük végül csak egyetlen egy élt igazán szabadon. A vér legifjabb örököse, aki a sötét kommunizmus hanyatlása hajnalán visszakövetelte eredeti nevét, s megannyi megpróbáltatás után a maga útjára állt, nem követett ideológiát, diktált célt.
Szabó István alkotása tökéletes fejlődésrajz és tantörténet a mindenkori modern ember számára. Lehet az egyén akármilyen hűséges, semmi sem tart örökké, s a hiú hatalom, egy olimpiai győzelem nem garancia a túlélésre. Napjaink ráadásul a korlátok közé szorított életet kényszerítik a 21. század civilizáltnak vélt emberére, még akkor is, ha a lázadások olykor némi enyhülést eredményeznek. A Sonneschein-, vagy Sors-család fejlődése és hanyatlása tehát minden tekintetben óvva intő prófécia gyermekeink és magunk számára.
Azonban álmodni szabad, kell is, hiszen igazán szabadnak lenni csupán utópia. Nem kell mindenbe politikát vinni, hiszen ez már rég nem csupán a politika hibája. Az emberiség szerteágazó, követhetetlen, folyamatosan változó teóriái, eszméi kergetik örök félelembe az egyéni meggyőződést követő, tisztán gondolkodni elég bátor értelmiséget. Ahogyan azt a történetbéli Sors is leírta fiának: „Félünk tisztán látni, és félünk, hogy tisztán látnak minket.”. Vajon valóban ez jelenti a modern kor legfőbb megrontóját? A soha véget nem érő félelem? Nos, talán igen, s talán feleslegesen. Az égbolton a nap egy ideig narancsszínben él, a horizonton biztosan vörössé érik, lenyugszik, majd újra visszatér. E folyamat pedig állandó körforgásként ismétli önmagát, épp úgy, mint a történelem. Azonban egyetlen hajnalnak és alkonynak sincs joga elvenni az élvezetet, hogy megízlelhessük a „napfény ízét”, magát a szabadságot.
Barna Marci
Új hozzászólás