Hiába futottam, a közlekedési lámpa nem díjazta igyekezetemet, könyörtelenül váltott pirosra. Bosszúságomban szenzorok után kiáltottam (persze csak magamban), melyek érzékelték volna átkelési szándékomat.
Persze maradt a hosszú várakozás. Másfél perc. Jobb ötletem nem lévén, autósok megfigyelésére rendezkedtem be. Így gyakran múlatom az időt. Mint egy rendőr, figyelem a vezetés közbeni mobilozást, az irányjelzésről megfeledkezést, a tiloson átrohanó, nem tudom miért sietőket. E röpke felmérésnek sohasem nulla a végeredménye, mindig akad szabálytalankodó.
A megfigyelésem elmélyülését zavarta meg a mellém guruló, négykerekű elektromos moped. Erősen fogyatékosnak tűnő férfi ült benne. Mellette testes kutya lihegett. „Mozgásfogyatékos”, tippeltem. „Vajon születési vagy szerzett?” Mielőtt azonban magamnak megválaszoltam volna, megszólalt:
- Szép jó estét kívánok!
Felém fordította arcát. Egy elnyúlt, keskeny, erősen fogyatékos fizimiska dülledt szemei szegeződtek rám. A hangja meg inkább meghökkentett. Hasonlított a siketnémák artikulációjához, de a mopedes nem jelelt hozzá. „Akkor nem értelmileg sérült, hanem inkább stroke után épülő, aki újra tanul járni, beszélni”, következtettem.
Illedelmesen visszaköszöntem:
- Jó estét kívánok!
Egész életemben igyekeztem a sérültekkel szemben természetesen viselkedni, teljes értékű embernek elfogadni, másságuk érzését, fogyatékosságtudatukat tompítani. Most sem tettem másként. Beszédbe elegyedtem vele:
- Dalmata? – böktem a kutyára.
- Á, nem – válaszolt azon a furcsa, lassú, öblös hangon. – Az egy össze-vissza kutya… – saját poénját váratlanul sátáni kacajjal koronázta.
Ez a hátborzongató nevetés meghökkentett, horrorfilmekben hallottam – nem mintha oly sokat néztem volna - magas c közeli jeges kacajt. A vásznon semmi jót nem ígér. A zöldre várva reménykedtem a valóságban, itt és most nem történhet semmi rossz.
- …mondhatni úgy is, korcs – folytatta, és megint az idegborzoló nyerítéssel kísérte
Magamat nyugtatgatva arra az eredményre jutottam, hogy biztos ez is a stroke egyik következménye, de a gyógyulásával elhagyja.
Tapadtam a beszélgetés kutyavonalához:
- Hogy hívják?
- Rex – oly mélyen, torokhangon és tisztátalanul artikulálta, csak másodszorra értettem meg.
A további eszmecserét a lámpa zöldre váltása szakította meg. A mopedes maximális sebességre kapcsolva, kipörgő kerekekkel száguldott át a túloldalra. Ott a kutya balra, a férfi jobbra fordult volna. Az elektromos jármű kétkerékre billent. Egyensúlyozott, én meg rohantam hozzá. Elkéstem. Szerencsére a dőlés szerencsésen végződött, a moped újra normál állapotba zöttyent. Lihegve kérdeztem:
- Nincs semmi baja? Segíthetek valamiben?
- Köszönöm, nem. Jó kutya ez – újbóli sátáni kacajt hallatva kezével az ebet alaposan fejbe vágta. Szegény pillanatokig azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Persze, szándékát azonnal megmásította és szorosan beállt a moped mellé.
A férfi újból megindult. A járdán úgy cikázott, mint ahogy a forma 1-es versenyzők melegítik gumijaikat a rajtrácsokra beállás előtti felvezető körön. Közben hol egyik, hol másik karját lökte a levegőbe és fejhangon hejehujázott. Kétkerekes, sportos fordulóval vágódott be az első mellékutcába és rontott neki az első, útszélen parkoló kocsinak. Tompa puffanás és a korcs fájdalmas nyüszítése törte meg a környék csendjét. A négylábú az autó és a moped közé szorult. A stroke-os visszatolatott, kutyáját oldalba vágta, majd a háromkerekűből kisajtolható legnagyobb sebességgel, girbe-görbén robogott a lámpák alatt, közben kornyikált, rikoltozott, a levegőt boxolta.
Tökrészeg volt.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás