Június 4. a Nemzeti Összetartozás Napja. 1920. június 4-én a Párizs melletti Versailles Trianon palotájában írták alá az I. világháborút lezáró, Magyarországot érintő békeszerződést.
Történészek inkább hajlamosak a békediktátum meghatározás alkalmazására, hiszen az egyik félnek, történetesen a magyarnak, mint a háború egyik vesztes államának, nem engedtetett meg a beleszólás lehetősége. A vesztes érveit, indokait szóban, írásban közölhették, a gróf Teleki Pál összeállította ún. „vörös térkép” segítségével dokumentálhatták a magyarság Kárpát-medencei elhelyezkedését, de az ítélkezőkre érdemi befolyást nem gyakorolhattak. Az egész csak formaságnak bizonyult. A döntés már hónapokkal korábban megszületett, másrészt az ítélkezőket a frissen alakult államok seregeinek területfoglalásai is kész tények elé állították. A vesztes hatalmakkal két éve folyamatosan tárgyaló antant delegáltak belefáradtak a munkába, az utolsó szerződést szerették volna minél hamarabb tető alá hozni.
A békefeltételek rendkívül súlyosnak bizonyultak. Az ország területének kétharmada az újonnan alakult országok birtokába került, három millió magyar szakadt az antant által megszabott határon túlra.
Valószínű, hogy Magyarország sorsa korábban dőlt el. Kíméletlen magyarosító nemzetiségi politikájának egyenes következménye lett Trianon.
Országunk történelmében több alkalommal került sor betelepítésre. Iparosokat (szászokat) hívtak be a XIII. században, vagy a török hódoltság után, az elnéptelenedett Alföldre svábokat, szlovákokat, bunyevácokat.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc vezetőinek már nem sikerült a nemzetiséget ügyük mellé állítani, mert a nemzetiségeknek nem adtak több jogot, autonómiát. A politikai gesztusok elmaradása a forradalom ellen fordította őket, melyet Bécsből még szítottak is. A megbékélést lehetetlenné tette a nemzetiségi zavargások (Erdély, Délvidék) erőszakos, fegyveres leverése.
A magyarság a kiegyezéssel újabb lehetőséget szalasztott el. Nemcsak az osztrákokkal kellett volna kiegyezni, hanem a nemzetiségiekkel is. Ami megvalósult a horvátokkal (saját kormányuk, parlamentjük lehetett, a magyar országgyűlésben delegáltjaik ültek), nem történt meg a többiekkel. Pedig a jó szándék megvolt, csak kevésnek bizonyult. Az 1868-as nemzetiségi törvény a kultúra és a nyelv gyakorlását biztosította, ha az adott körzetben az adott nemzetiségi lakosok aránya eléri a 20 százalékot. Az alsó- és középfokú bíróságokon anyanyelvükön képviselhették ügyüket. A nemzetiségi iskolahálózatot, sőt annak fenntartását az állam kötelességévé tették. A polgári egyesülési jog alapján lehetőség nyílt nemzetiségi egyesületek létrehozására, amennyiben az nem a magyar államegység megbontásán munkálkodott. Magyarországon a 19. században Európa-szerte korszerű nemzetiségi törvényt hoztak létre, az osztrák-magyar kiegyezés részleteit azonban megismerve az érdekelteknek ennyi már nem volt elég.
A honi uralkodó osztálynak éppen ellenkezőleg, túl sok volt. A nemzetiségeket már megnevezésükben is alacsonyabb rendűeknek bélyegezték: a szlovákokat tótoknak, a románokat oláhoknak, a szerbeket rácoknak titulálták. A magyarok felsőbbrendűsége mellett kardoskodtak. Mindent megtettek a betelepítettek, betelepülők elmagyarosítása érdekében. A kiegyezés után megalkotott törvényt folyamatosan visszanyirbálták. Egyre erőteljesebben igyekeztek magyarosítani. A 19. század végére már olyannyira fokozódott, hogy az addig nem magyar nevű községek, dűlők, dombok, hegyek és egyéb helyek neveit is magyarosra változtatták. Ezek az intézkedések mindjobban kiváltották a nemzetiségek ellenszenvét. Az iskoláztatási törvény végképp elmérgesítette a viszonyát. Az 1907-ben elfogadott ún. Lex Apponyi törvény rendelkezései értelmében attól kezdve az alsófokú tanintézményekben is magyart tanítottak és a magyar tanárok igyekeztek kinevelni a gyerekekből a nemzetiségi tudatot.
Törvényszerűen következett be, hogy az I. világháború alatt a nemzetiségiek képviselői az antant országokba helyezve át székhelyhelyeiket, Magyarországtól való elszakadásuk érdekében minden lehetséges módon lobbiztak, amit a magyarok nem tehettek meg, mivelhogy az ellenséges tömbhöz tartoztak
A sok évszázados nemzetiségellenes politika egyenesen vezetett Trianonhoz. A békediktátumot annyiból érdemes mégis igazságtalannak tartani, mert nem vette figyelembe az etnikai határokat, illetve vesztes félként egy másik háborúban vesztes országnak, a valamikori Osztrák-Magyar Monarchia egyik alkotó államának, a háború után Ausztriának is magyar területet, Burgenlandot kellett átadni, miután Párizsban így ítélkeztek.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás