A 32,7 nem egész szám. Lottón sem megjátszható, azaz nem hoz szerencsét. Meseszámnak bizarr.
Hogyan hangzana a gyerekeknek, akik még nem ismerik e tizedes törteket, hogy „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak 32,7 lánya”. Na jó, hozzáteszek 1,3-at, akkor legalább kerek lesz (erről az 1,3-ról később még szó lesz). Inflációnak rengeteg (rendszerváltás utáni Magyarországon megéltük, az 1945-46-os hipert nem is említve). Olaj hordónkénti áraként (dollárban) jól jönne, mert akkor a hazai benzinkutakon 300 forintért tankolhatnánk.
Szóval a 32,7 kilométerben értendő. A Hajdú-Bihar megyei Debrecen városi Természetjáró Szövetség és a Debreceni Egészségügyi SE szervezésében május 1-én rendezték meg a Hajdú teljesítménytúrát. A vállalkozók több táv közül választhattak (15, 25, 35, 50 km). Én a 35-öst vállaltam be, ami valójában 32,7 km. Útvonal: 48-as helyi járat végállomása (Pac) - Mézeshegyi-tó - Fancsika II. - Halápi csárda – Martinka - Hajdúsámson vasútállomás. Szintidőnek 8 órát írtak elő, ami legalább óránkénti 4 km-es tempót jelentett. A Nagyállomásra gyalog mentem ki. Ez 1,3 km. A 48-as busszal jutottam ki a végállomásra. A versenyre igyekvőkön kívül csupán néhány helybeli foglalt helyet. Pac-ról 7.50-kor, 5-ös rajtszámmal indultam. Az első szakasz alkalmi, fehér kereszt jelzésen, majd az Alföldi kéken, a Mézeshegyi-tóig tartott. Egy csapat után loholtam, mert ezt a részt nem ismertem. Maga a tó szomorú látvány. Ugyan van benne víz, de élet alig. A meder tele bozóttal. A víz alig látszik. A város, egykoron legjobb horgászvizén jó ideig nem fognak még horgászni.
Az ellenőrzési ponton lepecsételték igazoló lapomat. Irány a Fancsika II.! Bánknál kereszteztem a létavértesi utat, majd a Kati-ér és a Fancsika III. mellett elhaladva a Panoráma útra érve, a Fancsika II. parkolójánál találtam meg a második ellenőrző pontot.
Következett a leghosszabb, a Halápi csárdáig tartó 9,1 km-es etap. Egy természetjáró számára csodálatos vidék. Ez a rész mindent megmutat, ami miatt Erdőspusztának nevezzük. Különböző fafajták ligetei, fenyőtáblák, rétek, tanyák, no meg a Bodzás-tó. Állapota olyan, mint a többi városkörnyékié. Némi élet azért mutatkozott. Vadkacsa, szárcsa hangoskodott. Szerelmi lázban égő békák koncerteztek. A gáton túli bozótosban fácánkakasok rikoltottak.
A tizennyolcadik kilométer környékén következett be az első mélypont. A végig mély, homokos út próbára tette a vádlit. Erősen hallgatóztam remélve, meghallom a Debrecen-Nyírábrány vasútvonalon, a Nagyállomásról 11.10-kor induló vonatot. Megnyugtatólag hatott és erőt adott, amikor a mozdonykürt hangja eljutott hozzám. A vasút átlépése után már a 48-as út forgalmát füleltem. Még az út előtt megugrasztottam egy őzbakot, majd hallottam, amint nőstényt hívogatott. 21,7 km-t megtéve, délre értem a Halápi csárdához. A csárda teljesen lepusztult. Rengeteg szemét.
Az igazoló lapot itt is pecsételték. Martinka következett. Útközben derült ki, hogy a túra legnehezebb része várt rám. Végig mély homokban haladva rengeteg erőt kivett belőlem és társaimból. A menetütemet komoly erőfeszítések árán tartottam. Jól jött az 50 km-sek társasága. Erős tempót diktáltak, hiszen Hajdúhadházig gyalogoltak. Közben elmesélték: tavaly a Bakony környékéről érkezett egy tájfutó társaság. Lekezelően nyilatkoztak a hortobágyi, erdőspusztai domborzati viszonyokról. A táv megtétele után megváltozott véleményük. Martinka előtt az élen haladtam, amikor sikerült a bokorból egy nyulat kiugrasztani. A martinkai ellenőrző pontra kidögölve érkeztem.
Vízivás, rövid szusszanás után már csak 5,3 km várt rám. A hajdúsámsoni legelő gátján végigtrappolva jutottam ki a sámsoni útra (végre szilárd talaj!). Innen komótos tempóban értem be a városba. Meglehetős örömmel pillantottam meg a vasútállomást és a célt. A távot 7,5 óra alatt teljesítettem. Megcsináltam.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás