Kátyú Manó! Ejnye!

Honfitársaim minap irigykedve hallhatták a hírt, hogy Norvégiában – egy jogerős bírósági végzés alapján – megvétózták egy újonnan épülő autópálya szakasz megépítését. Mondván, megzavarnák a közeli erdőben élő manók nyugalmát. Megnyugtatok mindenkit, pánikra semmi ok. Mi is manónagyhatalom vagyunk.

Hát, vegyük sorra! Itt van először is Zokni Manó, aki nagy prüszkölések közepette bebújik a mosógépbe, és eltünteti a bokazoknik balos darabjait. A következő manónk fognyűvéssel foglalkozik. Nem összetévesztendő a Fogtündérrel, aki kihullott tejfogainkért cserébe anyagi juttatásban részesít minket. A Fognyűvő Manó nem ilyen jó szándékú. Miután szuvassá teszi fogainkat, ellopja pénztárcánkat, sőt még az ezüst ekcájgot sem kíméli. A legdominánsabb manóink, a Kátyú Manók. Ők felelnek útjaink tragikus állapotáért. Téli estéken, amikor leszáll az égig érő köd, a vezérmanó hívófüttyére manók százai lepik el a kipécézett aszfalt utat, és röpke egy óra alatt sajtszerűen szétrágják azt. Persze, sokan ellenszegültek a manók ténykedésének. A legnagyobb vitéz Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter seregével 2006. január 14-én indult a csatába. A magyarországi közúthálózat hibáinak bejelentésére szolgáló telefonon hívható országos „kátyúvonalon”, a 06-80-404-404-os számon, bárki bejelenthette, ha kátyút látott. Kókáék bőszen ígérték, hogy azt rövid időn belül megjavítják. A hálózaton nyolcvanhét vitéz brigád dolgozott napi huszonnégy órában. Mégis a manók győztek.

A békés megyei község, Kaszaper főura feljelentést tett a községen áthaladó út évek óta kijavítatlan kátyúi miatt, az útszakasz tulajdonosa, a Magyar Állam, vagyonkezelője, a Közlekedésfejlesztési és Koordinációs Központ és üzemeltetője, a Magyar Közút Nonprofit Zrt. ellen. Csürhés István szerint, a közlekedés biztonsága elleni bűncselekményről van szó.

A dél-békési település vezetője már sok mindennel próbálkozott, hogy felhívja a figyelmet az útszakasz járhatatlanságára, többek között örökbe fogadtak, és saját költségen betemettek egy kátyút, hogy ezzel másokat is a felújításra buzdítsanak. Mindhiába. A balga nép tehetetlen maradt. Az egyre szaporodó kátyúkat, a maga egyszerű mivoltában el kellett fogadni. Voltak, akik pénzzé tették drága nyugati autóikat, és Lada Nivát vettek, rücskös téli gumival. Az orosz terepjáró lételeme volt a kátyú. Arra teremtette a jó Isten, meg a párt. Örömmel ugrott bele minden egyes aszfalt gödörbe, és ha javítani kellett a futóművet, azt is meg lehetett úszni pár száz forintból. Később a vidéki ornamentika díszítő elemévé vált a kátyú. Az elhagyottabb útszakaszokon néha balkáni galambpár fészkelt bele. A nagyobbakba cigánygyerekek vödrökkel vizet hordtak, és papír hajókkal népesítették be. Volt úgy, hogy a városlakók egynyári büdöskével, violával ültették tele. Az orosz nép nőnemmel ruházta fel, és Kátyú-sa néven vidám dalokba foglalta azt.

Végül egy 1986-os történet.

Az életben van egy pár olyan dolog, amelyeket képtelenség lefordítani egy külföldinek. Pláne, ha vasfüggönyön túli az illető. Manfred, a nyugatnémet barátom, évente egyszer, ha módja volt rá, meglátogatott. Ezt tette egy november végi, hideg, esős napon is. Pestről vonattal jött Debrecenbe, mert az alig kétéves Opeljének vízpumpája megadta magát, úgyhogy a lerobbant kocsit egy budai szervizben hagyta javítási céllal. A korallpiros 1310-es Daciánkkal mentem ki az állomásra érte. Este fél kilenc volt. Már sötétedett. A Pestről érkező gyors csupán három percet késett. A peronon állva figyeltem a vonatról leszálló embereket, ahogy behúzott nyakkal igyekeztek az állomás épületébe vezető aluljáró felé.

Az utolsó előtti kocsi lépcsőjénél megpillantottam az én német barátomat. Manfred egy hatalmas bőröndöt próbált erőszakosan leszállásra kényszeríteni. Erős hátveregetéssel üdvözöltük egymást. A hatalmas, műanyagkerekes bőrönd épphogy befért a román csoda csomagtartójába.

Éppen a homokkerti felüljáróról kanyarodtunk a Szabó Kálmán utcába, amikor a szemünk előtt a ködös távolban egy izgalmas mesejelenet bontakozott ki. Egy óriási gőzfelhő közepén három, narancsosan világító törpe verte az ázott, hideg földet, hatalmas szívlapáttal.

Amikor közelebb értünk, Manfred nem bírta tovább, és gejzírként tört elő belőle az őszinte kíváncsiság:

- Te, Ferrri, mit csinál ilyen hideg este ez a három sárga manó?

- Kátyúznak! – válaszoltam rezignáltan.

- Was ist das, kátyúznak? – nézett hátra, mert közben elhagytuk a világító emberkéket.

Átvillant az agyamon, hogyan tudnám elmagyarázni a német nép egy jeles gyermekének az előbb látott dolgot. Hiszen ők teremtették meg a világban a precízség, a kiváló minőség, és a hosszú élettartam etalonját. Az autópályák jelentős része, még a Harmadik Birodalomban a második világháború előtt készült. Az útjavítás ma már abból áll „náluk” „Nyugat-Németországban”, hogy előbb Jürgen jön egy „útfelmaró” masinával. Őt követi Hans, az aszfaltleterítő monstrummal, és máris kész a húsz centiméter vastag, hibátlan minőségű út.

Nálunk, ellenben, három-négy szalonspicces egyén szívlapáttal veri bele a fagyos, sáros, lyukakba a gőzölgő fekete aszfaltot. Az „útrestaurációt” befejezve, a javítás helyszínét elhagyó sofőr még hármasba sem rakja a sárga színű, szurkot szállító LIAZ-át, amikor egy jó ötvenes tempóval érkező kenyérszállító kisteherautó hátsó kereke minden ellenállás nélkül, könnyedén a járdára veri a még meg sem kötött szurkot.

Ezt végiggondolva a következő dolgot javasoltam Manfrednak:

- Manfred, a kátyúzás egy régimódi marhaság!

Ma már tudom, mindez nem régi, hanem magyar valóság.

Dalnoky