I. Feke király párásodó szemmel állt a színpadon. Körülötte udvarhölgyek és udvaroncok hozsannáztak, felette tűzijáték színes rakétáinak fényei villóztak. Hálatelt, emelkedett hangulatban konstatálta, hogy az isten adta nép mennyire örül neki. Legitimisták és horthysták, szocialisták és orbánisták, politikai hova tartozástól függetlenül ünnepelték. Emberek! Az acsarkodó politikai szekértáborok között Magyarországon először valósult meg a konzesszus.
Debrecen vegyen példát Tokajról! Az ország egyik legkisebb lélekszámú városa immáron második színházával büszkélkedhet. Miközben Kósáék évek óta nyűglődnek a Latinovits színház befejezésén, e kisváros vezetése két teátrumot is tető alá hozott. Ráadásul az augusztus 9-én átadott Fesztiválkatlan vagy Katlan színház (tetszés szerint), technikai felszereltséget illetően kenterbe veri a honi színjátszó helyek bármelyikének műszaki állományát. Tokaj esetében mindössze az a kérdés: képesek lesznek-e fenntartani a két intézményt? Nem megalomániás kivagyiság a két színház létrehozása? A nézősorok megtöltése művelődésszervezési és marketing feladat. Jó műsorokkal minden nézőtér megtölthető (azt hiszem, ez a legjobb recept).
A Fesztiválkatlan méretei imponálóak. Maga a színpad ezerháromszázöt négyzetméter. Forgószínpadrésszel ellátott. Kettőezer-ötszáz férőhelyes. A játszótér megvilágítását négy toronyból végzik.
A színházat a Bodrog-parton, egy művelésen kívüli kőbányában, az ún. Patkóbányában alakították ki. A szürke andezit sziklafalakhoz illő nyersbetonból, minden cicoma nélkül emelt teátrumot, csodálatos környezetbe álmodták. Tokaj volt főépítészének, Bodonyi Csabának remek alkotása méltó helyet biztosít a művészeteknek. A kecses monstrumot látva, akár a kultúra fellegvárának is nevezhetnénk.
A remek akusztikájú katlanban, nyitó előadásként, a Szörényi-Bródy szerzőpáros komponálta „István a király” jól ismert dallamai csendültek fel. Az eseményre kilátogatók (telt ház) türelemmel viselték a borsodi és helyi politikai, valamint művészeti vezetők hosszúra sikeredett átadási ceremóniáját. Számomra sokkal izgalmasabbnak tűnt a katlan pereme felől felbukkanó szuperhold látványa, mint a színpadon szóvirágokat puffogtatók nagyot mondásai.
Végre a korifeusok átvágták a nemzeti szalagot. Minden szónok kapott belőle egy fecnit. Ez is eltartott egy ideig, mert a megyei kormánymegbízott, a minden valószínűség szerint életlen ollóval, hosszasan nyiszálta a szalagot.
Utána Szózat (az „István a király” végén adott volt a Himnusz). Mögöttem egy férfi olyan basszusban prezentálta nemzeti énekünket, amilyet Székely Bertalan operaénekes hangja óta nem hallottam. Tiszta volt, érces, zengő. A helyi műélvezetet felesége hamiskás, ám annál harsányabb hangja rondította.
Végre valami látnivaló, élvezhető vette kezdetét. Az avatás tiszteletére összeállított fény- és lézershow első villanásai elhomályosították a Föld hű kísérőjének megnövekedett fényét. A show azt igyekezett bizonyítani, hogy a katlan technikája mennyire fejlett, mennyi mindenre képes... és valóban.
Nagyjából másfél órával a kezdés után elkezdődött az, amiért a közönség leginkább jött. István király ügyben Feke Pál személye megkerülhetetlen (innen a bevezetőbeli Feke király). Most a békéscsabai Jókai színház színeiben győzte le Koppányt, alapított államot.
Magára az előadásra sok szót nem vesztegetek. A rendezés tisztes iparos munka. A színpadi tömeg mozgatása, tánca erősen hajazott az 1983-as városligeti bemutatóéra. A mű színpadra állítóját egy valamiért azonban mindenképpen dicsérnem kell: a tömeg mozgatásával mindig kifejezte, hogy a nép kinek az oldalán áll. Koppány és István is hatalmat akart. Céljuk elérése érdekében nem válogattak az eszközökben. Ha kellet, a tömeget manipulálták (több mint ezer évvel később sincs másképpen), mert a nép hiszékeny, buta (legalább is annak hitték akkor és hiszik mostanság is). Istvánnak köszönhető az ország megalkotása, ám ő sem volt másabb uralkodó, mint a többi. A hatalmat tűzön-vízen keresztül akarta, igyekezett megtartani.
Az előadásba szünetet iktattak. Barbarizmusnak tartom Szörényi-Bródy munkájának megszakítását. A rockopera egyetlen ív, megszakításával oda az élmény, a hangulat, az illúzió.
A végét már ismerik. Feke király megdicsőülten állt trónszéke előtt, bámulta a tűzijátékot, a közönség pedig tapsolt. Meg kell vallanom: rafináltra sikeredett a befejezés. Ugye, a Himnuszra mindenki feláll. Utána a tűzijáték. A nézők állva maradtak, s örömükben ütemesen tapsoltak. Lassan már nem is tudni: miért? Az előadásnak, a sokadszor ismételt „István a mi urunk” refrénnek, a tűzijátéknak, a katlannak, vagy az egésznek? A tetszésnyilvánításból valószínűleg kimaradtak a színpadon szerepelt politikusok, akik egyébként nem nagyon bánhatták kegyvesztésük, mert a katlan belső terében már állófogadásra terítettek.
A kilátogatók nagyszerű élményben részesültek. A remek környezet, akusztika, a modern technika együtt kellemes estét szerzett a nézőknek.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás