Nem értem, hogy a sportriporter miért mondja csodálkozva: Lajtosnak kellett védenie.
Női kézilabda-mérkőzés megy a tévében, a Loki derekasan páholja az MTK-Budapestet. Lajtos Nóra jó kapus, nagyszerű sportoló, szeretjük, de nem csodálkozunk rajta, hogy néha bizony védenie kell. Szerencsére nem csak kell neki, hanem véd is. Ha meg nem véd, megbocsátjuk neki, bizony, van az úgy, hogy nem sikerül. Megbocsátjuk, mert szeretjük, tiszteljük.
Lajtosnak kellett védenie – mondja a sportriporter. Azon gondolkodunk, hogy mi ezen a furcsa, a különös. Hogy védenie kellett? Egy valamire való kézimeccsen esik vagy ötven gól. Van tehát mit védeniük a kapusoknak.
Vagy az a furcsa, hogy Lajtosnak kellett védenie? De hát ő a kapus! Ki védjen? Nagyanyám? Amilyen jó asszony volt, biztosan megtenné, hogy felmegy védeni egyet-kettőt, de nem teheti, mert már meghalt szegény, egyébként sem járt soha kézimeccsen.
A sportriporteri nyelvi idiotizmusok közé tartozik ez is, mint a „hálóba pofozta a pettyest”, meg az ilyen, hogy „ebbe a lövésbe belealudt a juharlevelesek hálóőre”. A „Lajtosnak kellett védenie”-féle léhaság sem a debreceni televíziós újságíró találmánya, csak átvette. Nem kellett volna, mert nem minden arany, ami fénylik. Ha meg nem is fénylik, akkor pláne nem…
(erdei)
Új hozzászólás