Ötvenhét év a Magyar Rádió kötelékében. Rózsa Ferenc, Arany toll, Magyar Lajos díj. Több száz riport. Negyven május elsejei közvetítés. Az utolsó műsora 2006-ban hangzott el, a Jaj de széles, jaj de hosszú ez az út címmel. A kunságból kitelepített emberekről szólt. Idén 86 éves a közismert újságírónő Szél Júlia.
- A múlt vasárnap a Hangtár című rádiós műsorban a magyar rádió archívumából válogatott a szerkesztő. Elhangzott egy régi helyszíni riport, amelyben Szél Julika riporter, kollegáival felül a budapesti vidámpark hullámvasútjára. Emlékszik, mikor vették fel ezt az anyagot?
- Jaj, hogyne emlékeznék! Még fényképem is van róla. Szepesi Gyurival, meg Gonda Marival készítettük azt a műsort. Gyurival az első kocsiban ültünk, és rettenetesen féltünk a hullámvasúton. Kínunkban grimaszokat vágtunk. Úgy vagyunk megörökítve. A pontos dátumra nem emlékszem, mikor készült a hangfelvétel. Egy biztos, 1956 előtt volt.
- Szeret rádiót hallgatni?
- Sosem hallgattam rádiót. Rádiónk sem volt. Eleinte azért nem, mert nagy szegénységben éltünk a szepesi sárga tanyán a szüleimmel és az öt testvéremmel. Én voltam a legidősebb. Apám traktoros volt. A tankcsata előtt a németek hátunkon a dunyhával behajtottak minket Debrecenbe. A tanya már nincs meg. A harckocsik még akkor szétlőtték. A mellette lévő ispáni tanya viszont a mai napig meg van. Hajdúszoboszlón jártam óvodába, iskolába. Ezután népi kollégista lettem. Ott találkoztam a férjemmel, Kalmár Árpáddal, akivel hatvanhat éve élünk boldog házasságban. Középiskola után több helyre felvételiztem. Felvettek Budapesten jogra, belső architektúra szakra az iparművészeti egyetemre, és közte voltam országosan annak a négy embernek akit felvettek filmrendező szakra. Én a jogot választottam. Ám szeptemberig még sok idő volt, muszáj volt dolgozni valamit. Pesten abszolút nem voltam járatos. Nem voltak kapcsolataim se. K Nagy Magda segített elhelyezkedni. Jó leszel te rádióriporternek! - mondta ezt 1948. április 27-én. Másnap elmentem próbariportra Déry Károlyhoz. Emlékszem, annyira bele akartam beszélni a mikrofonba, hogy majdnem bekaptam. A sofőr Korom Lacival arrébb húzta, én meg vissza. Rendes kis birkózás lett belőle. Igazi „mikrofonpróba” volt. Harmadnap már mentünk Orosházára, negyed nap volt május elseje. A Déry rosszul lett közvetítés közben, én meg elkaptam a mikrofon a kezéből és rögtönöztem. Pedig én közvetítést sosem hallottam. Csak gyerekként, amikor a szomszéd leventeoktató, az öreg Zakar kirakta a rádiót az ablakba. Mindig ezt tette, amikor Hitler szónokolt. Ezt hallgattam, amikor mentem a közeli kútra vízért.
Nyolcadik éve dolgoztam a Magyar Rádiónál, amikor megvettük az első készülékünket. Azt is kényszerből. A férjem börtönbe került 56-os tevékenysége miatt, kilenc hónapra szabadult. Ezután „refes” lett (rendőri felügyelet). Nem mehettünk sehova. Se színházba, se moziba, se cukrászdába. Na, ekkor vettünk egy rádiót, hogy ne unatkozzunk. Amikor leadták a műsoraimat, én mindig kimentem a szobából. Nem szerettem magamat hallgatni.
- Legsikeresebb munkája?
- Nagyon szerették az emberek a Válogatott perceimet. Emlékszem, mentem taxival. Lehúzott ablakkal haladtunk, meleg volt. A taxis lassított egy drosztnál. Minden várakozó taxis az én műsoromat hallgatta. Ezt hallgatta az összes kofa a piacon, meg az egész Berkenye utca Szentendrén. Nagyon jó közönségkapcsolata volt annak a műsornak. Eleinte három órás volt. Élő egyenes adás. Egyszer betelefonáltak, hogy egy méhcsalád betelepedett egy textilgyári női öltözőbe, és nem tudnak felöltözni a lányok. Az éteren keresztül kerestünk egy méhészt, aki befogta. Telefonáltak az Üllői útról, hogy egy akácfa nagyon ránőtt a villamos pályára, és ez veszélyes. A fát is sajnálják kivágni. Önkéntesek jelentkeztek beton támfalat építettek, hogy megmentsék a fát. Adás közben mindig történt valami. A műsor szinte magát szerkesztette.
- A régi rádiós kollegákkal tartja-e még a kapcsolatot?
- Hát hogyne! Gyakran találkozom Hárs Istvánnal, aki 1957-től a rádió elnökhelyettese, majd 1977-től 1988-ig elnöke volt. Telefonon tartjuk a kapcsolatot Kulcsár Istvánnal, aki moszkvai tudósítóként dolgozott a Szovjetunióban. Én is elég gyakran jártam akkor Moszkvában. Ilyenkor mindig felkerestem. Állandóan csomagokat küldött az itthoniaknak. Én voltam a postás. Főképp gyógyszereket. Én meg gyakran összekevertem az orvosságokat. Végül is mindenki gyógyszerhez jutott, de nem biztos, hogy a sajátjához. 1973-ban a moszkvai Russia szállodában szálltam meg. Gyönyörű modern, fehér márvány, rozsdamentes anyagokból épült komplexum volt. Emlékszem, nagyon hideg volt, még a moszkvaiak is fáztak. Akkor volt egy olyan időszak, hogy bűnözők rendszeresen felgyújtották a szálloda lépcsőházát. Ezért a katonai kordon csak a szállodai vendégeket engedte be az épületbe. Kulcsár már hajnalok hajnalán ott állt, várt engem, mikor lépek ki az utcára. Kezében négy villanykörte volt. Átadta nekem, mert olvasta valahol, hogy Magyarországon él egy szegény festő, akinél nincs világítás, és ezért nem tud alkotni. Kulcsár igazi jó ember!
- A riportalanyai közül kik a kedvencei?
- A színészek közül Tímár József. Szenzációs alakítása volt Az ügynök halálában. Kálmán Gyuri, Márkus Laci, Gregus. Na, meg Árkus József a humorista! A politikusokat kerültem. Kivéve Münich papát. ( Münnich Ferenc) Olyan aranyosan beszélt! A hanglemezgyár küldött ki hozzá, hogy csak a hangját hozzam el. Akartak egy gyűjteményes kiadást csinálni a régi nagyokról. Éppen a Kútvölgyi kórházba feküdt. Nagyon fájt a gerince. Igaz, öreg is volt már. Mondtam neki, mindegy miről szól a disputa, csak beszéljünk. Meg akarják örökíteni a miniszterelnök elvtárs hangját – mondtam neki. - Hát, maga a mester! Maga válasszon témát! - mondta.
Törtem a fejem. Eszembe jutott a szolnoki csata.
- A szolnoki csatáról kérdez fiam? A románok, mikor átjöttek a határon a népbiztosok a magyar csapatokhoz menekültek. Asszonyostul, gyerekestül, tehenestül. Hát ezzel a szedett-vedett csapattal próbáltuk feltartóztatni a románokat. Már Szolnoknál jártunk visszavonulóban. Gondoltam, előbb Cegléden rendet teremtek. Ott elhelyezem az asszonyokat, gyerekeket. Így aztán mi kivonultunk Szolnokról, a románok meg bevonultak. Ez volt a szolnoki csata. Landler Jenőnek meg lovas szobrot állítottak. Landler akkor se tudott volna felülni a lóra, ha hokedlire áll előtte.
Később a Münnich család meghívott ebédre minket. Még a házvezetőnő nevére is emlékszem. Etelkának hívták.
- Hogyan telnek a nyugdíjas évek?
- Észre se veszem, ahogy repül az idő. Kétlaki életet élünk. Két házunk van. Egy Hajdúszoboszlón, egy Szentendrén. Hol itt vagyunk pár napot, hol ott. Mind a két helyen van egy aprócska kert, amely igényli a gondozást. A rádiózás már nem hiányzik. Elfáradtam, mert én egész életemben minden helyszínen ott akartam lenni, és ez kimerített. Viszont az írás továbbra is izgat. A szoboszlói régi hősök emlékművén több száz név van felvésve. A Kádár utca történetén keresztül ebbe az időbe szeretnék visszanyúlni.
- Mi az, ami hiányzik a rendszerváltás előtti időkből?
- A flanc. Egy nép se tud úgy flancolni, mint ahogy mi. Emlékszik arra a műszőrme bundára?
Mi majomszőrnek hívtuk. Nekem zöld krokodilbőr retikülből készült szandálom is volt. Meg kabátbélésből készült ruhám. Hetven centi hosszú, égszínkék anyagot vett anyám. Abból varrt csíkot a ruhára. Ügyes keze volt. Nagyon megbecsültem a ruháimat. Van is ezzel kapcsolatosan egy történetem. Manapság az olvasóköröket akarják újraéleszteni. Nemrég meghívtak engem is vendégként. Egy ismerős hölgy ült mellém, aki kisvártatva felém fordult.
Meg tetszik ismerni? – kérdezte. Az arca ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. A Gáthy-Tóth kisasszonyoknak volt a rokona. Még Debrecenben csináltam régen vele riportot. Az Apolló mozihoz közel, egy háznak a hátulja le volt bombázva. Neki ott volt egy gyönyörű pici lakása. Ott készült a riport, de szörnyű régen. A régi riportalany meg mesélni kezdett: Tetszik tudni, az a ház már nincs meg, ahol beszélgettünk. Régen lebontották. Már máshol lakunk. De, milyen furcsa! Akkor is ebben a ruhában tetszett lenni.
dalnoky
Új hozzászólás