„Nekem itt van dolgom...

Debrecenen kívül nincs olyan város Magyarországon, amely a történelme során kétszer lehetett főváros.

Én mint debreceni szülött (akinek a családja itt varrta a cipőfelsőrészt, talpalta az elkopott lábbeliket, akinek a szülei, nagyszülei, ükszülei és ki tudja még, mennyire messze múltba nyúló felmenői koptatták és építették a város járdáit és falait), minden rossz és nehézség ellenére, szeretem Debrecent.

Húsz évet a nagy zöld bárányok között, a csodálatos salgótarjáni hegyek között cseperedtem, ott nevelkedtem. De a megmagyarázhatatlan vágy, a debreceniségem mindig idehúzott. Kavicssárga, napfényes városnak éreztem, hittem és álmodtam, mindig idevonzott a szívem, el sem akartam menni, amikor a diplomával kezemben két évre muszáj volt elhagynom ezt a várost. Aztán visszatértem, és nem csak a falak közé, hanem a történelmébe. A jónak remélt változások közepébe.

Visszavonzott a város a sok ismert akkori és múltbéli alkotójával, művészével, tudósával, díszemberével. (Holló László, Madarász Gyula, Móré Mihály, Várkonyi Károly, Kardos Albert, Latinovits Zoltán, Szendrő József, Mocsár Gábor, Sarkadi Imre, Csokonai Vitéz Mihály, Ady Endre, Simor Ottó, Tikos Sári, Sárközy Zoltán,… és sorolható lenne ezer számig.)

És a város falai, amelyek számomra mindig is díszek voltak, valós tégláival, erős múltjukkal. A Püspöki Palota, a Csokonai Színház, a Nagyállomás, az omladozó és titokzatos zsinagógák a Pásti és a Kápolnási utcákon, a Kossuth egyetem, a Kollégium, na és persze a két ikon: a Nagytemplom és a Csonkatemplom, amelyek mellé odaékesedett a Szent Anna Székesegyház.)

Bárhová utaztam az országban, mindig büszkén mondtam: debreceni vagyok, Debrecenből jöttem. Mintha mindenkinek tudnia kellene, Debrecen a második főváros, illik rá büszkének lenni, ott sok minden sokkal szebb és jobb, mint bárhol máshol.

Büszke voltam, büszke vagyok ma is Debrecenre!

Debrecen mindig is dísze volt az országnak. A sok díszlő emberével, tudósával, művészével, orvosával, költőjével, kémikusával, fizikusával, sportolójával - sorolni is lehetetlen, hát még, ha név szerint akarnám megszámlálni a dicsőségre, díszdiadalra érdemes debrecenieket.

Akár így, akár úgy huppantak a történelmi sorsok, mindig voltak, akikre ma is büszkék lehetünk, példaképként tekinthetünk rájuk, nemcsak mi debreceniek, hanem az egész ország lakossága. Mindig büszkék lehetünk rájuk, a történelem sodrában világítókra, még ha néha a történelmet írók nagyítója szándákosan mattítja, homályosítja is a képüket.

Sok-sok nagyszerű ember, művész, tudós, de leginkább ember, akikre manapság a legnagyobb szükség van. Csak az elmúlt néhány évből, akik eszembe jutnak a művészet, oktatás, tudomány, egészségügy, sport… területéről, a ma is élő, vagy nemrég elhunyt alkotó nagyságok közül, a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül: Szabó Magda, Kiss Tamás, Gulyás Pál, Oláh Gábor, Kóti Árpád, Bertók Lajos, Tar Sándor, Vásáry Tamás, Gulyás György, Bényi Árpád, Makoldi Sándor, Tréfás György, Csikos Sándor, Pinczés István, Aradi Csaba, Kiss Tihamér, Berényi Dénes, Daróczy Zoltán, Görömbei András, Lampé László, Székely György, Péterffy Árpád, Jakucs Pál, Csikai Gyula, Pálinkás József, Csaba László, Baltazár Dezső, Orosz Lőrinc, Bosák Nándor, Weisz Péter, Bereczki Lajos, Hajós Alfréd, Varga Pista, Csapó Erika, Senánszky Petra, Kozák Luca… - ők azok, akik közül többekkel volt szerencsém találkozni, interjút készíteni, beszélgetni velük, akik élő részesei lehettek az életemnek. Köszönöm Istennek a lehetőséget!

Debrecennek kétszer is meghatározó szerepe volt Magyarország történelmében. Először 1849 januárjában, amikor az ország fővárosa lett, és a „magyar szabadság őrvárosává” nevezte ki Kossuth Lajos. 1849 első felében öt hónapra ide költözött az ország kormánya, az országgyűlés, és ide hozták a Szent Koronát, így Debrecen Magyarország ideiglenes fővárosa lett. Kossuth Lajos a református Nagytemplomban mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását, Magyarország függetlenségét.

Másodszor: 1944-ben lett Debrecen Magyarország fővárosa és kormányszéke. Akkor, amikor a II. világháború végén a bombázások és más harci események súlyos károkat okoztak a városban: az épületek több mint a fele megsemmisült. Akkor, 1944 végén és 1945 elején egy rövid időre ismét Magyarország fővárosa lett Debrecen. Ez a város adta az erőt, a tartást, a példamutatást akkor is. Az ország DÍSZE volt.

Mit lehet ezekre az eseményekre mondani? A történelem díszei. Díszeseményei.

Kedves Olvasók!

Az eddigi DISZPolgár magazin új tulajdonos kezébe került, de a főszerkesztő a régi, aki egyben a kiadó is.

A magazin útja, szándéka tisztábbá, követhetőbbé válik, semmiféle párt- és egyesületi érdek nem formálja a lap tartalmát, még a korábban hamisan érzékelt félelmek sem. A „hír szent, a vélemény szabad” elvet egy pártoktól független szerkesztőbizottság garantálja.

Debrecen sokszor volt az ország fontos helyszíne, dísze, és nem csak akkor, amikor fővárosként tisztelhették.

Debrecen szülötteként, lokálpatriótaként fontosnak tartom Debrecen és vonzáskörzete (akár az egész ország) értékeinek őrzését, feltárását, támogatását, megismertetését. Ezért a DISZPolgár magazin mától a Díszpolgár nevet viseli, felvállalva Debrecen és környékének, a közvetlen vármegyén belül és kívül, határon innen és túl az egész magyarság értékeinek képviseletét, vállalva azt a merészséget, hogy Debrecen, mint város, az ország Díszpolgára.

Változik hát a DISZPolgár szó részeinek értelmezése. Formailag alig valami változás, de a lényeg: az értékek, a polgári értékek képviselete, bemutatása, védelme. Mert hiszem azt, hogy a kiegyensúlyozottság, az egészséges és tisztességes fejlődés záloga a polgári értékrend. Keresztényi hittel, becsülettel, szeretettel, maradandó, stabil és nem változó, nem politika-befolyásolta értékrenddel.

Tehát, várjuk az olvasókat új tervekkel, keresztényi értékrenddel, tisztább hanggal, olvasmányélménnyel, mert...

… nekem itt vannak álmaim…”

Barna Attila

a Díszpolgár Magazin

kiadó-főszerkesztője