Például azok, akik történelmi hazugságokat ismételgetnek. Életveszélyesen.
Az unortodox politikusok gyakran hivatkoznak a történelemre. Vesztükre, mert míg a jövőorientált politika kudarcossága előre nehezen mutatható ki, addig a lezárt múlttal való veszélyes sarlatánkodás annál könnyebben. Nézzük.*
A Nemzeti Bank elnöke, Matolcsy György egy minapi könyvbemutatón sokadszorra mondta el, hogy támadják Magyarországot, de szerencsére van nekünk három testőrünk, köztük Lentner Csaba, a gazdaságelmélet szakembere, aki megvéd. Négy nappal korábban, május 29-én a francia három testőr hazai kortársát, Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet kapta előmint önmaga merkantilista elődjét. Ugyanazon a rendezvényen Boross Péter volt miniszterelnök kifejtette, „az elmúlt 150 évben Magyarország akkor fejlődött”, amikor „az erős patriotizmus” jellemezte.
Végül Orbán Viktor miniszterelnök vette át tőlük a szót, leleplezve a kormány kritikusait, akik „talán félreértik a magyar történelmet… Az igaz, hogy valóban van egy közös szenvedélyünk, talán rabjai is vagyunk. Ezt a szenvedélyünket úgy hívják, hogy Magyarország.” Márpedig „a hétköznapi patriotizmus világa” „mindig is a magyar nemzet legnagyobb megtartó ereje volt”. Mindezzel Orbán csak folytatta saját márciusi monológját a magyarokat körbevevő ellenségekről és a nemzet magányáról.
Sok szó esett már arról, hogy ez a folyamatosan visszaköszönő paranoid történelemszemlélet miért alapvetően hazug. Hogy az észt „rabul ejtő” nemzeti szenvedély, az ún. „erős patriotizmus” nemcsak megtartó, de önpusztító erő is volt a magyar történelemben, míg a racionális kompromisszumok és a békés együttélés korszakai gyümölcsöztek nekünk is, más népeknek is. Egy miniszterelnöknek vagy bankelnöknek persze nem kell értenie a történelemhez, erre valók a szakértők. A baj ott kezdődik, ha ők sem konyítanak ahhoz, amiről szakértenek.
A merkantilista Bethlent mint Matolcsy történelmi előképét megtalálhatjuk már a könyvbemutatón említett „testőr”, Lentner Csaba tanulmányában, a Kik támadják Magyarországot és miért? című 2012-es kötetben. Lentner, aki korábban a MIÉP képviselője volt, Matolcsy György csapatának tagjaként részt vett a második Orbán kormány gazdaságpolitikájának 2008-as kidolgozásában. Ő úgy értesült, hogy „gazdaságunk, államiságunk hanyatlása öt évszázada folyamatos”, folyvást „szabadulni akarunk, de mindig letámadnak bennünket”. A kormány szabadságharca így egy „évszázadok óta tartó permanens küzdelem legújabb epizódja a megmaradásért”. „Az ellenünk alkalmazott módszerek és célok (sic!), lényegüket tekintve évszázadok óta változatlanok.”
Lentnerék csapata három felzárkózási kísérletet talált a magyar múltban: Erdélyét a 17. században – itt bukkan fel Bethlen –, a Monarchiáét és a szovjet korszakot. Kudarcuk tanulsága, „hogy függetlenség nélkül nincs politikai felemelkedés”. Lentner talán az 1950-es évek iskolai tankönyveiből szedte ezt. Mert ha ismerné a történeti kutatásokat, akkor nem felejtette volna el azt a folyamatos békés fejlődést, mely éppen a Rákóczi szabadságharc lezárulta után, 1711-ben kezdődött, és másfél évszázadra terjedt ki. (Vagyis nemcsak tizenhat évre, mint Bethlen Gábor korszaka.) És tudná, hogy állításával ellentétben a magyar felzárkózási korszakok sikerei nincsenek szoros kapcsolatban az állami függetlenség mértékével: az egyik legelevenebb fejlődési szakasz például épp a Bach-korszakra esett, és sokat használt a már akkor is meglévő közös birodalmi vámterület. Lentner meghökkentő történeti tudatlansággal levont tanulsága az, hogy Magyarország akkor lesz sikeres, ha konokul harcol a környezetével.*
Ezt sugallja a kötet másik két tanulmánya is, hasonló megalapozottsággal. Az egyik szerzője Tóth Gy. László, aki 1995-től 2002-ig Orbán főtanácsadója volt. Szerinte a múltban „a maihoz leginkább hasonló helyzet” 1918 és 1925 között figyelhető meg. Akkor az emigránsok támadták „Magyarországot” (valójában persze a Horthy-rendszert). Hogy közöttük a zsidók és szabadkőművesek játszottak döntő szerepet, és hogy ez a támadás milyen kíméletlen volt, azt szélsőséges politikusoktól vett idézetekkel is alátámasztja. Például Polónyi Gézáéval, akinek „zavaros statisztikáival” szemben még Tisza István miniszterelnök védte meg a zsidókat. De Tóth hosszú oldalakon keresztül idézi Mályusz Elemér 1931-ben, kormányzati felkérésre írt propagandaanyagát is, amelyet úgy tűntet fel, mintha egy 2006-os elfogulatlan történeti munka lenne. Pedig a valóban korszerű Horthy-életrajzot író Turbucz Dávid bogbejegyzése szerint Mályusz e művében „egyoldalúságok, megalapozatlan állítások, ferdítések csapdájába esik”.
Amennyire szívesen állítja Tóth Gy. párhuzamba a „szabadkőműves” és „zsidó” emigrációval a mai „hazaárulókat”, olyannyira hallgat néhány „Magyarországot” jóval merészebben támadó régi emigránsról. Például II. Rákóczi Ferencről, aki – mint Szekfű Gyulától tudjuk – nemcsak hogy egy kártyabarlang jövedelméből élt Franciaországban (hányszor olvashattuk volna ezt, ha történetesen Jászi Oszkárra lenne igaz!), de török hadsereggel készült Magyarországra visszatérni. Pedig a magyarok akkor éppúgy nem kértek már a háborúból és törökből, mint a húszas években az újabb forradalomból. Kossuth Lajos is francia, szerb és román uralkodókkal tárgyalt egy hazairányuló szövetséges támadásról, és éles hangon írt külföldön az ellen a kiegyezés ellen, melyet a legitim magyar országgyűlés elfogadott, többek között a nemzetiségiekkel szemben kötött alkuval vádolva Deákot. E logika szerint ő is Magyarországot támadta, rosszhírét keltve.
Tóth Gy. persze minderről nem beszél, viszont újra felpanaszolja sorban az ismert eseteket, mikor értelmiségiek „támadták a magyarokat”, például Landeszman György budapesti főrabbi egy 1993-as félmondatát, azt állítva, hogy ezeknek semmi következménye nem lett. Ami nem igaz: a Wikipédián még külön szócikket is szenteltek a kijelentésnek, a főrabbinak pedig tisztségéről lemondva el kellett menekülnie az országból. Pszichológus után kiált az a paranoia, amivel Tóth feltételezi, hogy egy 19 évvel ezelőtti, keményen megtorolt félmondat (néhány hasonlóval együtt) árthat a mai magyarságnak. A szerző eközben mélyen hallgat arról a tucatnyi kemény kritikáról, melyet ellenzéki jobboldali politikusok, köztük Orbán Viktor fogalmazott meg a múltban külföldön az aktuális magyar kormánnyal szemben. Világos: a külföldön mondott kormánykritika csak akkor támadás Magyarország ellen, ha 20. századi baloldali vagy zsidó a nyilatkozó.*
A tényekkel való ilyetén trükközés a tudományos mezben jelentkező igénytelen propaganda megszokott eszköze minden politikai oldalon. Tipikus esete az is, amikor egy szereplő életének csak azt a mozzanatát említik, ami agitprop szempontból fontos. Így például a kötet orákulumként idézi Pozsgay Imrét, akiről, mivel mára a Fidesz oszlopává vált, elhallgatja, hogy a kommunista pártállamnak évtizedekig volt különböző posztokon fontos, és Gorbacsov fellépéséig lojális vezetője.
Ennél még tovább megy Zárug Péter Farkas, a kötet harmadik szerzője. Írása elején kijelenti: az Orbán-kormány konfliktushálójának „feltárására törekszek” (sic!). Ám a jó patrióta nemcsak az ikes ragozást hagyja meg a hanyatló nyugat ópiumának, de a tényeket is. Zárug egyrészt Gyurcsány Ferencet visszamenőlegesen a „Kommunista Ifjúsági Szövetség utolsó elnökévé” nevezi ki (aki köztudottan sem utolsó, sem korábbi első embere nem volt a KISZ-nek, és persze ezred annyi szerepe nem volt az előző rendszerben, mint Pozsgaynak).
Másrészt szemrebbenés nélkül hazudja azt is, hogy 1989-ben az „ellenzéki kerekasztal-tárgyalások torz konszenzuális rendszerét összefoglaló nyilatkozatot a nagyszámú tárgyalófél közül egyetlen rendszerváltó párt, a Fidesz elnöke nem írta alá: Orbán Viktor.” A tanulmány a későbbiekben arról szól, hogy mennyivel és miért jobb a „hazug konszenzuális” rendszernél Orbán 2010-ben bevezetett (relatív) többségi szisztémája.
Nos, Orbán már azért sem lehetett 1989-ben elnöke a Fidesznek, mert akkor még ilyenje nem volt a szervezetnek, ahogy más néven nevezett első számú vezetője sem, egészen 1993-ig. Az aláírás megtagadását pedig nem a Fidesz, hanem a rendszerváltók tablóiról újabbanrendre kiretusált SZDSZ kezdeményezte, és delegáltjuk, Tölgyessy Péter jelentette be. További pártok és szervezetek (köztük a Fidesz) csak csatlakoztak hozzá. Mint az interneten is olvasható jegyzőkönyvből kiderül, Orbán az SZDSZ bejelentésekor konkrétan ott sem volt az Ellenzéki Kerekasztal ülésén; Áder János, Kövér László, Fodor Gábor és Szelényi Zsuzsa képviselte a Fideszt, álláspontjukat utóbbi tolmácsolta..
Az egészben az a legszebb, hogy az akkori aláírás-megtagadásnak az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz a konszenzuális rendszerhez, amit Zárug üt-vág: csak arról szólt, hogy az MSZMP adja-e a köztársasági elnököt (in concreto Lentner imádott Pozsgay Imréje személyében) avagy ne. Tölgyessy és Szelényi, illetve a megtagadást akkor indokoló Mécs Imre (SZDSZ) ma az orbáni „nem-hazug” többségi rendszer szenvedélyes kritikusa.
Zárugnak mindez nem elég. Ő még Orbán 2010-es győzelmét is a miniszterelnöknek „az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon demokrataként protestáló” magatartására vezeti vissza. Vagyis –megjátszott kritikai attitűdje ellenére – az orbános hazugsággubanccal (akárcsak, inverz módon a gyurcsányossal), azt sugallja: ma olyan vezető áll az ország élén, aki mindig és egyedüliként konszenzusellenes volt, és a jövő őt igazolta. Ezért bármennyire konfrontatív ma kifelé minden irányban, jól teszi.
Hároméves tanulmányról beszélünk – aktuális ez még? Nos Zárug írása változtatás nélkül újra megjelenhetett most a könyvhéten a szerző új kötetében…
Számos olyan történelmi szereplőt ismerünk, köztük „országmentő keménykezű katonákat” akik meggyőzetve az ilyen történelemhazugságoktól, a totális katonai és morális pusztulásba „védelmezték” hazájukat a zsidókkal, a szabadkőművesekkel, a kommunistákkal, az idegenekkel és a nyugati demokráciákkal szemben.
Mi más hát mindez, mint összehangolt támadás Magyarország ellen?
Szerző: Lőrinc László
Új hozzászólás