Közös kiállításon mutatkoznak be Egyek népi iparművészeti s képzőművészeti alkotói valamint a lengyel testvérváros, Radzyn Podlaski festőművésze, Arkadiusz Tomasz Kulpa és néhány fotós Debrecenben a Konzervatórium Galériában - a Debreceni Egyetem zeneművészeti karának épületében. A tárlat a Magyar-Lengyel Barátság Napján nyílt meg március 23-án.
Két testvértelepülése van az észak-hajdúsági, „Hortobágy-mellyéki” nagyközségnek, Egyeknek: a romániai Kispereg (a 840 lakosú kisközség a Partiumban, Arad megyében található), valamint a Lublini vajdaság egyik kisvárosa, a 16 ezer lelkes Radzyn Podlaski.
Van az úgy, hogy egy szerelmes pár elmegy kirándulni mondjuk Nyíregyházára, andalog a Sóstón, dicsekszik-tüntet a szerelmével. Kicsit ez az eset is olyan, Egyek és a lengyel Radzyn Podlaski eljött ide, a megyeszékhelyre dicsekedni a kapcsolatával. Nem vagyunk büszkék rá, de Egyek számunkra, sok debreceni számára majdnem olyan ismeretlen, felfedezendő hely, mint Radzyn Podlaski. Ez a kisváros járási székhely, egyike a vajdaság 42 városának. Hajdú-Biharban csak fele annyi városi rangú település akad.
Radzyn Podlaskiban született 1976-ban s ma is ott él Arkadiusz Tomasz Kulpa, aki a Lublini Katolikus Egyetemen szerezte diplomáját. Nekünk, protestánsoknak furcsa lehet, hogy ilyen szak is van egy ilyen egyetemen: szentté avatási jog és adminisztráció. Fest ikonokat is, fantáziája sokat megőrzött a gyermeki mesei látásmódból, játékosságból. Festményeivel részt vett „Az 540 éves Radzyn változásai” című tárlaton, ikonjaival pedig a „Hozzám szóltál, Uram” című kiállításon. Festmény, ikon, rajz – ezzel a címmel rendeztek kiállítást neki kétszer is Lublinban. Alkotásai magángyűjteményekben megtalálhatók Angliában, Izraelben, Németországban, az USA-ban, Japánban, Olaszországban, a Fülöp-szigeteken valamint Kanadában. Számos alkotását láthatjuk itt a 38 éves ecsetművésznek, akit némileg mint grafikust is megismerhetünk.
Amikor a halat mint jelképet látom a tábláin, mint a kereszténység jelképét, akkor eszembe jut Karinthy Frigyes mondata is: „öntudatunk mélyén micsoda fájdalmas honvággyal érezzük magunkat halnak, polipnak, nemtudomminek, amik voltunk”. Részint hoz gyönyörű várostájképeket, derűseket, dokumentatívakat, amelyek felüdítenek, sallangmentes eszköztelenséggel dolgozik a felületein. Az úgynevezett szerzői festményeken találkozik az égi a földivel, a valóságos a képzeletbelivel, a testi a lelkivel, a tárgyi a testetlennel, találkozik az emberi az állatival, az emberi az istenivel. Tanúja lehetünk az állat-ember szimbiózisának, az ember-angyal szimbiózisának, s műveinek, keletkezik bizonyos kozmikus távlata. Találkozik a tényleges világ az éterivel, a való világ a lehetségessel, a tényleges az elgondolhatóval. Kolorista képein bizonyos mértékig letartottak-visszafogottak a színek, nem üvöltenek, a színszerelem mégis nyilvánvaló. (A 18. században, a klasszicizmus idején az volt az alapállásuk a sokszor névtelenségbe burkolózó mestereknek, hogy jó dolog lenne ez a festészet, csak színek ne volnának a világon. Ezért születtek alapvetően szürke mezejű táblák. Majd Cézanne-nak, Renoire-nak és társaiknak kellett jönniük, hogy hadat üzenjenek az akadémista szürkeségnek és unalomnak, s elszabaduljanak az árnyalatok a felületeken. Nem olyan nyilvánvaló tehát, hogy a festészetben a szín a mindenható.)
Szóval ezeken a kolorista felületeken az isteni dimenzió áttűnik az emberibe, elegyedik azzal, s mindig az isteni a tökéletesebb, már csak azért is, mert az isteni tökéletes, az emberi pedig tökéletlen.
A tárlat fotóanyaga leginkább a dokumentativitás-ismeretterjesztés céljait szolgálja. Roman Podlaski közelmúltjába is bepillanthatunk, fekete-fehérben látunk itt városképeket a nyolcvanas évekből, és színesben a réginek mostani változatát. Létesítményekkel találkozunk, a Járási Kórház épületével, a Potocki család kastélyának téli képével, látunk egy idilli, patak menti sétányt, a sportcsarnokot az uszodával, a Szentháromság-templomot, s a Télikertet a kulturális központ épületével, a Vértanúk templomát és a Kormányzó teret. A fotókat Janusz Wlizlo, Marek Zawada, Zbigniew Wojtas, Monika Golos, Piotr Slawecki, Lukasz Lewandowski és Adam Trochimiuk készítették.
Az egyeki alkotók sokan vannak, ők a népi mesterségtől a festőművészetig több alkotói területet képviselnek. Némely alkotáson jobban látszik a régi, mint az új, jobban a közösség, mint az egyén, mert az alkotó (miközben persze bizonyos mértékig benne van az alkotásában) sokkal inkább az őt környező közösség ízlésvilágát adja vissza, már csak azért is, mert az ő ízlése megegyezik azzal. Ez áll a népi iparművészeti darabok zömére. Más a helyzet a festményekkel, a képzőművészeti alkotásokkal. Itt jobban látszanak az egyéni vonások, az egyediségre törekvő mozdulatok. Itt a pallérozott kifejezési-tükrözési módoktól a saját káron, izzadságosan kiküzdött megszólalási módokig sokféle hanggal van találkozásunk.
Grendorf Enikő szobra leginkább talán az anyagával hökkent meg: plasztikája üvegtörmelékből készült, miután kiürültek a borosüvegek, műalkotás lett belőlük, címe: Bukás és felemelkedés. Nem mondhatni, hogy az alkotó keresné a közönségtetszést, az üvegtörmelék egyedi mint anyag, de nem közönségbarát, sőt polgárpukkasztó, de legalábbis kísérleti és merész. Megtudjuk tőle, hogy így is, ebből is lehet, hogy nem a körülmények és az anyag, hanem az alkotói akarat a lényeges.
Két szép nagy táblát hozott ide Zelei-Mucza Viktória, az egyiknek Álom a címe. Szép, színes álom – centrumában egy kolibrivel. Ez a kolibri engem felébreszt az álomból s azt mondja: az életünk sokszor helyben járás (helyben mozgás, toporgás), de mindenesetre sok munka, küzdelem. A páva természetszerűleg kedvenc témájuk a festőknek, büntetlenül lehet varázsolni a színkavalkádot. A szépség és harmónia táblája ez a festmény – s hódolat a madárkirálynak. Sokak szerint – ami a szépséget illeti – a páva a természet egyik csúcsteremtménye.
Szekeres Jánosné hagyományos festészeti témákkal hívja fel magára a figyelmet, csendéleteket hoz valamint egy tájképet az Egyeki Tisza-part címmel. Olajba mártotta a témákat, felmutatta a víz kétarcúságát: a víz részben éltet, ám el is enyészik benne az élet – más életek kedvéért persze. Rózsás szürete az őszi gyümölcsaratás gazdagságának hangulatát idézi meg.
Valahol azt írta Krúdy Gyula, hogy az egyetemi katedrán bölcselkedő professzor is csak annyit tud a szerelemről, mint egy csipás macska. Férfiember körülbelül ennyit tudhat-sejthet a nők horgolásáról-kötéséről-hímzéséről, csipkeveréséről, még talán akkor is, ha néprajzkutatói diploma van a vándortarisznyájában. Mindenesetre mahomet étvággyal megennénk a birkapörköltet Bene Jánosné fehérrel díszített fehér terítőiről – ha meg lenne engedve, persze -, s szívesen tűrnénk el, hogy otthonunkat lakályosabbá tegyék a többi hölgy: Lukács Imréné, Besenyei Jánosné, Erdeiné Ficsór Katalin, Molnár Piroska, Szőke Szilvia, Hegyi Edit, Kovács Erzsébet, Nagy Piroska, Tóth Szilvia) szépséges népi díszítőművészeti munkái.
Arany Attila fatörzs-domborművei láttán az juthatna eszünkbe, van azért közös egy 21. századi közép-kelet-európai ember és mondjuk egy középkori borneói dzsungellakó között: mind a kettő érez késztetést arra, hogy szoborrá faragjon egy faágat. S nagyon hasonlóképpen tette-teszi. Vesszőből font konyhai tárgyai egyszerre szépek és funkcionálisak.
Visztra Csaba olajfestékbe fürdeti elgondolt témáit: sétát tesz egy őszi erdőben, ahol szeptemberi bágyadt lángban égnek a lombok, s téli tájat hoz a hegyekből. Az elfeledett vár című táblájának vadregényes hangulata van, akár illusztrációja lehetne Mikszáth Kálmán várakról szóló historikus könyvének.
Ami a gobelin műfaját illeti, a francia Gobelin kelmefestő testvérpárhoz nyúlnak vissza a szálak a 16. századba. Egyeken láthatóan ketten foglalkoznak vele, Rézné Kovács Anikó és Németh Ferencné. Pasztellfestmény hatásúak ezek a képek, annak bizonyítékai, hogy a kézművesség hajlamos művészetté válni.
Oláh Zsolt szíjgyártó szépséges munkáin merengve is azon járt az eszem, vajon hol a határ mesterség és művészet között, s az is bizonyos számomra, hogy iparosság nélkül nincsen is művészi-művészeti alkotótevékenység. Munkái tükrözik az egykori népi pompavágyat, ezért is lehet valami igazság abban a német etnográfiai elméletben, amely a népművészet kapcsán „gesunkenes kulturgut”-ról beszél, vagyis alászállott kultúrjavakról. Ez azt mondja, hogy a népművészeti ágak az arisztokrácia körében létezett művészetek alászállása révén jöttek létre. Más elméletek pedig azt tartják, hogy a kultúra hatalmas épülete alulról fölfelé irányban épült.
Akárhogyan volt és van, nagyon örülhetünk ennek a lengyel-magyar művészeti szimbiózisnak; a rendkívül színes, változatos, összetett tárlat egyes elemei önmagukban is esztétikusak és értékesek, egészükben pedig szépen beszélnek két település remélhetőleg örök barátságáról.
Erdei Sándor
Új hozzászólás