Sok nő (barátnő, feleség) szinte üldözi a szeretetével, törődésével a barátját (férjét, élettársát), így az aztán őszintén esdekel: ne szeress már annyira, sőt: könyörgök, ne szeress! Ha ugyan ez szeretet, s nem társfüggés. E fogalmat a nyolcvanas években hozták forgalomba a lélekbúvárok, mégis ma is sokak fülében idegenül cseng a kifejezés – miközben hazánkban is milliónyian szenvednek tőle.
Ritkábban fordul elő, hogy férfit kínoz ez a szenvedélybetegség, bár éppen a mi W. Ábelünk ilyen: – Még nem volt olyan barátnőm, akit békén hagytam volna, mindegyiket üldöztem az elvárásaimmal, a féltékenységemmel, a szeretetéhségemmel. Télen kifeküdtem az erkélyre, hogy szánjon meg, szeressen, simogasson, öleljen, mert tele vagyok félelemmel. De valahogy akkor nem volt rám hangolódva. Rettenetes vereségnek éltem meg, hogy nem tudtam a gyöngédségét kiprovokálni, kizsarolni. Sajnos én „multifüggő” vagyok. Először is alkoholista. Szerencsére tudom kezelni, 813 napja nem kellett innom. Viszont ami a kényszeres szerencsejátékot illeti, decemberben visszaestem. Fölfedeztem az interneten (ja, internetfüggő is vagyok) a kaszinózási lehetőséget, s beszálltam. Előbb 100 eurós alapon játszottam, később már 500 eurókat kockáztattam. Előbb nyertem, 5,8 millió forint érkezett a számlámra. Ez tehát nem virtuális, hanem valóságos pénz volt, amiből kifizettem a diákhitelemet, 2 millió forintot. Aztán folyamatosan buktam, fölvettem 1 milliós hitelt, hogy játszhassak, azt is elvesztettem, úgyhogy most ennyivel tartozom az OTP-nek. Tovább menve: sokat dohányzom, s eddig még gondolni sem mertem arra, hogy megváljak a nikotintól. Ettől sokkal nehezebb, mint az alkoholtól. Az egyik barátnőm is két dobozzal szívott naponta. Egyszer komolyan megpróbálta, hogy leteszi a bagót, de már a második napon kétségbeesve vergődött az ágyon, jajveszékelt, könyörgött, hadd gyújthasson rá, különben öngyilkos lesz. Mit tehettem volna? Hagytam, hogy cigizzen tovább.
„Társabsztinencia”
Miként Ábel (29 éves), a barátnője, K. Melinda (33) is diplomás. Sőt, igazi értelmiségiek, művészek. Melinda talán már le is doktorálhatna a társfüggőség ismeretéből. A szakszókincse mindenesetre lenyűgöző. Például így fogalmaz: „egy időben társabsztinenciát vállaltam, hogy megszabaduljak a függőségtől”. Ami magyarul annyit tesz, hogy egy ideig nem volt pasija.
– Örökké azon agyaltam, hogy éppen mit csinálhat a párom. Megpróbáltam kitalálni, kivel van, mit tesz, fantáziáltam jót, rosszat. Annyira belebújtam az életébe, hogy én teljesen eltűntem, még a magam szeme elől is. Három éve vagyok vele, aki alkoholista, mint az összes előző fiúm. Aztán kiderült, hogy ez azért van, mert a családomban szinte mindenki alkoholista. Ezt én valahogy nem tudtam, ügyesen titkolták. Ketten még „játékosak” is voltak, ők már meghaltak. Anyukám éjjel-nappal azon robotolt, hogy apukámnak minél jobb legyen, de nem kapott érte hálát, csak szekírozást: ezt is rosszul csináltad, azt is, értesz te valamihez egyáltalán? Volt kitől megtanulnom a mártírszerepet.
A szintén közöttünk ülő 40 éves F. Simon hallgat. Most viszont ő is előhozza a maga életét: – Nekem még az egyetemen volt egy társfüggő barátnőm. Okos volt, mint a nap, bájos, a lelke tiszta, mint a hegyi patak. Ám jóból is megárt a sok, irritált a „tökéletessége”, s hogy mindig azon gályázott, hogy jó legyen nálam. Ráadásul örökké rajtam lógott. Nem mehettem sehova, azt kellett viselnem, amit ő rám adott, úgy viselkednem, ahogyan ő kívánta. Állandóan együtt voltunk, s egyszer csak elkezdtem asztmás tüneteket produkálni. Nem kaptam levegőt, fojtogatott a szüntelen együttlét, az egymásba zártság. A világirodalom-szigorlatra készültünk a kollégiumi folyosón, amikor elájultam. Tudtam, hogy ha vele maradok, meg fogok halni, megfulladok. Még aznap szakítottam vele, napokra eltűntem. Két hét múlva láttam a menzán, legalább nyolc kilót fogott. Két év is eltelt, mire magához tért.
Melinda: – Három éve vagyunk együtt Ábellel, s az első három hónapban százhuszonötször próbáltunk szakítani. Az utolsó évben már csak ötször mondtuk azt, hogy „inkább dögöljek meg, minthogy még egy napot veled töltsek”. Persze mindig indulatból „szakítottunk”, nem igaziból. Az Al Anon csoportban (ahol a társfüggők is igyekszenek fejlődni) sokat megtudtam erről a függőségről. Okulunk egymás történeteiből. Megpróbálunk megváltozni, átalakítani az egyéniségünket, a mentalitásunkat, igyekszünk magunkkal is törődni, s békén hagyni a másikat. Nagyon nehezen megy. Emlékszem, mennyire gyötrődtem, amikor nem tudtam kontrollálni Ábelt. Én az Á-ba (Anonim Alkoholisták öngyógyító csoportja) is jártam vele, sőt helyette is, nehogy kimaradjak az életének valamelyik részéből. Szerencsére sohasem volt „kisisten” típusú alkoholista, ő szelídebb az átlagnál, önkritikus, mindig jól megfontolja, hogy mit mond.
– Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy egyszer-kétszer megüssem Melindát. De az az igazság, hogy kiprovokálta. Nyugodtam megvoltam magamnak, üldögéltem, olvastam, sorba se tudtam őt. Ám őnagysága nem bírta elviselni ezt az „érdektelenséget”. Szapult, sértegetett, salapált, verte a fejemet, s persze kétszer-háromszor megütöttem – mondja Ábel, még ma is szégyenkezve.
Melinda: – Én meg kihívtam a rendőrséget. Nem az volt a vágyam, hogy megbüntessék, jól helybenhagyják, egyszerűen csak túl akartam élni ezt a lelki-fizikai konfliktust.
Rossz a rosszal, de…
Valamikor azt mondogatták a falusi lányos anyák, hogy tűrni kell, nem mindjárt elválni, a bíróságra szaladgálni. Rossz a rosszal, de a rossz nélkül még rosszabb. Voltaképpen ez a társfüggés lényege.
K. Melinda: – A társfüggőket a „szertelen” függők között tartják számon. A szenvedélybetegek között a „szeresek” viszik el a balhét, ők az úgynevezett becsületes, józan emberek üldözöttjei: a drogosok, a gyógyszeresek, az alkoholisták – a „függőtársadalom” páriái. Mint minden nőben, bennem is nagyon erős a biztonságra vágyás. Kényelmesebb a biztonságos rosszban dagonyázni, mint a bizonytalant választani. Időközben megértettem, hogy miért mondta (mondja) az orosz filmben Másenyka Vologyának, ha az már nem veri őt: mi van, már nem szeretsz? Mert majdnem mindegy, hogyan, csak foglalkozz velem. Akkor érzem, hogy fontos vagyok neked.
Amikor arról van szó, ki hogyan próbál szabadulni a függőségtől, Melinda azt mondja: – Igyekszem a terheimből minél többet letenni a Felsőbb Erő „kezébe”. Nem szeretem az Isten szót, mert az egyházak a történelem során nagyon sok szennyet és vért kentek erre a névre. S járok a csoportba rendszeresen, ma már csoportfüggő is vagyok. Ha vagy két hétig nem megyek, erősen romlik az állapotom, megkopnak bennem az új, üdvös viselkedési és viszonyulási formák. Nehezen tanulok, és könnyen felejtek, mint az elefánt.
F. Simon: – A társfüggőkre az is jellemző, hogy keveset beszélnek. Elvárják a másiktól, hogy tudja: neki mire van éppen szüksége, ő mit gondol, mit hogyan szeretne. S ha a szerencsétlen képtelen kitalálni, jaj neki. Jön a hiszti, te már nem szeretsz, s addig mondja, hogy tényleg nem. A társfüggés nem túlméretezett szerelem, ha szerelem egyáltalán. Függhetek a társamtól szerelem, sőt szeretet nélkül is. A társfüggő kényszeres segítő is. Elviselhetetlen az úgynevezett önzetlensége, előzékenysége. S persze megsértődik, szenved, ha megkapja, hogy „hagyj már békén, az agyamra mégy”. Társfüggő az, aki akkor sem érzi jól magát a másikkal, ha együtt van vele; aki viszont nem társfüggő, akkor is jól érzi magát, amikor nincsenek együtt. A gyógyulásban az első lépés a beismerés: igen, társfüggő vagyok, segítségre szorulok, képtelen vagyok normálisan irányítani az életemet. Fontos tehát az alázat. Aki nem képes fejet hajtani, azt nem is lehet felegyenesíteni. Valakit nem lehet önmaga ellenében meggyógyítani. Illetőleg: a társfüggés gyógyíthatatlan, de lehet kezelni, karbantartani, mint az alkoholizmust. Ám az illetőnek a teljes lényével részt kell vennie a változás programjában.
A társfüggés nemcsak a nő-férfi, hanem a szülő-gyerek kapcsolatban is létezik. Erről beszél R. Violetta: – Egy gyerekünk van, egy 29 éves fiú. Tehát felnőtt már, de ez nem akadályoz meg engem abban, hogy agyonpátyolgassam, dédelgessem őt. Elvárom, hogy mindenkor mindenben azt tegye, ahogyan én azt gondolom. Olyan vagyok, mint a legrosszabb olasz anyák, akiknek a szoknyáján még mindig ott ül a negyven éves Giuseppe. Azért vagyok ilyen felvilágosult, mert az Al Anonban kiokosítottak. Tulajdonképpen ott jöttem rá, hogy társfüggő vagyok, nem egyszerűen egy olyan anya, aki aggódik a gyerekéért, s igyekszik érte megtenni minden tőle telhetőt. Ez sokkal több annál, ez már kóros. Hogy nyugdíjas lettem, a fiam lett az életem értelme, minden törődésem védtelen céltáblája. Azért védtelen, mert a fiam nagyon szeret engem, nehezen mond ellent, érzelmileg ki van nekem szolgáltatva. Pláne, ha sírok is egy kicsit, s érzelmileg zsarolom, szemrehányást teszek neki, hogy „ezért aztán érdemes volt érted szenvedni, dolgozni”. A férjem bezzeg nem társfüggő, ő nem hal bele a fiunk sorsába, kudarcaiba. Sőt azt mondta neki, hogy elég nagy vagy már, menj, dolgozz valamit, nehogy még mindig mi tartsunk el. Robikámat a napokban be kellett vinni a pszichiátriára, sok csalódáson van túl, ezek rettenetesen megviselték. Először is internetfüggő, fél életét a virtuális világban töltötte. Kudarcot vallott a főiskolán, aztán nehezen talált munkát, s onnan is kirúgták. Nagyon szerelmes volt egy lányba, aki visszament a régi fiújához. Szegénykémet az ág is húzta, s közben hallgatnia kellett az én örökös tanácsaimat. Ja, majd’ egy millióért vett egy motort, amiről kiderült, hogy életveszélyes, nem ér ötvenezret se, becsapták vele. Perre vittük a dolgot. Csalódás és csalódás, s odáig jutott, hogy ma már üldözési mániája van. A barátai is elfordultak tőle, ami azért különösen rossz, mert ő Mérleg, s a Mérlegnek a társaság az igazi közege. Talán ha nem fogtam volna állandóan a kezét, erősebb lenne. Most azt tanulom, hogy hagyjak neki végre békét. De hát most, amikor a legnagyobb bajban van?
A gyilkos titok
– Nehezíti az életünket, hogy Melinda időközben munkamániás lett. Tulajdonképpen „szert váltott”, igyekezett leszállni rólam, ezért vállalt rengeteg feladatot, s új szakot az egyetemen – mondja Ábel.
Melinda: – Titokban abban reménykedem, hogy Ábel megkéri a kezem, hogy férj-feleség leszünk, szülök vagy két-három gyereket. Ám ezt még magamnak se merem bevallani, neki meg pláne nem. Titkolom, hiába tudom, hogy a titok a kapcsolatok gyilkos ellensége. Az is baj, hogy mindketten keveset keresünk, s albérletben lakunk. Az a vágyunk, hogy kimegyünk külföldre pénzt keresni. A saját jövőnk sincs biztosítva, hogyan gondolhatnánk házasságra, családra?
Rábírhat-e valakit a társfüggés gyilkosságra, öngyilkosságra? – vetődik fel a kérdés. W. Ábelnél kész a válasz: – Gondolom, sokan olvastuk Popper Péter Hogyan legyünk öngyilkosok? című könyvét. Ebben szó van egy asszonyról, aki akkor ölte meg alkoholista férjét, amikor az el akart tőle válni. S azért ölt, mert a válással az élete elveszítette volna az értelmét. Nem élhette volna tovább a mártír-, a megváltó-életet. Gyakran előfordul, hogy egy házasság akkor romlik meg, amikor a férfi abbahagyja az ivást, s kezdi visszafoglalni elvesztett területét, visszavenni azokat a szerepeket, amikről lemondott, amiket elhanyagolt. Az asszony megijed, félti imádott erkölcsi fölényét. Vége a fehér-fekete, angyal-ördög szereposztásnak. Én is küszködtem ezzel, sokszor megkaptam a barátnőmtől: „nehogy felvágj már azzal a vacak kétszáz napoddal”, meg azt hogy: „nehogy már a nyúl vigye a puskát”! Sok kapcsolatban derül ki a kegyetlen igazság, hogy az ital tartotta őket egymás mellett hosszú éveken át. Amikor Melinda igyekezett mindent megcsinálni helyettem, ezzel azt mondta: megteszem én, mert te erre nem vagy képes. S ha ezt gyakran éreztetik az emberrel, végül elhiszi.
Melinda: – Valójában ma már azt tapasztalom, minél inkább próbálom uralni és irányítani őt, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy nem lehetséges. Ő csendes, szelíd ember, de nem marionett bábu. Mint ahogyan senki sem az. Szóval menekülök a függőségtől; már csak azért is, mert nem akarok migréntől, hátfájástól szenvedni, gyomorfekélyt kapni, gyomor- vagy vastagbélrákban meghalni – merthogy ezek a társfüggők pszichoszomatikus betegségei.
Fogarasi Simon
Új hozzászólás