Pilinszky János (1921-1981) nem volt hatvan éves, amikor meghalt. Nővére öngyilkossága után (1975) nem írt több verset. A debreceni irodalomtörténész, Fülöp László (1941-2013) írt róla értő, remek monográfiát. A 20. század egyik legkitűnőbb magyar költője volt, s a sikerek is utolérték: megkapta a Baumgarten-, a József Attila- és a Kossuth-díjat is. Azt tartotta magáról, hogy „költő vagyok és katolikus”. Akik nem szerették, azok is elismerték róla, hogy világirodalmi színvonalú lírikus. Követhetetlen tömörséggel tudta megragadni a világidegenséget, a sorsunk ellen való kapálózás reménytelenségét.
Sokan eleve nem adtak-adnak esélyt az írásművészetének a homoszexualitása miatt. Ezt a körülményt Czeizel Endre árnyalta a közvélemény számára. Az orvos-genetikus több tanulmányában is látens homoszexualitásról beszél, amivel élete végéig sem tudott megbékélni. Vallásos meggyőződése nem tette lehetővé számára, hogy megélje, de leküzdenie sem sikerült.
(es)
Pilinszky János:
Parafrázis
Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.
Mert minden élő egyedül
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.
Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!
Miféle vályú ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!
Szünetlen érkező szívem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.
Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.
Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.
Új hozzászólás