Dobozi utca 2. Fogalom városunkban, a hajléktalanellátás központjaként ismert. Előtte konténert helyeztek el, melybe minden jó szándékú, segíteni akaró ember bedobálhatja megunt, de jó állapotú, továbbra is hordható ruháit, cipőit.
Feleségem lakásunk szekrényeit rendszeresen átnézi, kiválogatja, amiket már kinőttünk (sajnos terebélyesedünk), kissé kinyúltak, színei fakultak, vagy meguntuk. Néha vita tárgya egy-egy darab, olykor megkegyelmezünk egynek-másnak. A selejtezett darabokat zsákba rakosgatta, én pedig fogtam és vittem a konténerhez.
Adni jó. Az a tudat, hogy nálunk rosszabbul, vagy egyáltalán nem keresőkön, lyukas fedéllel, vagy annyival sem rendelkező tengődőkön, nélkülözőkön (akiknek életük merő hiányérzet, igények, vágyak kielégítetlensége) segíthetünk, felemelő érzés.
Csak puffogtatni tudom az igaz érzést, mely igazán akkor nyert értelmet, ha gyakoroljuk: jobb adni, mint kapni. A lelkületen túl a szólás élethelyzetet, állapotot is jelöl. Akik adnak, van miből. Nem elesettjei a társadalomnak, maguknak lelki és anyagi biztonságot teremtettek (kevesebben vannak, mint gondolnák), s adományaikkal szeretnének a rászorultakon segíteni.
Csak hát minden szép szándékba belecsúsznak kevésbé lélekemelő momentumok. Közismerten, a kéregetők egy része nem azért tartja markát, hogy a jószívűek forintjaiból kenyeret, tíz deka párizsit vásároljanak. Az összekérincsélt összeg piára kell. A finn ivási szokásokat überelő tempóban és mennyiségben zúdítják gyomrukba a megvásárolt italt, csakhogy minél hamarabb hasson, Klicskó módra padlóztasson, aztán másnapig filmszakadás, nem foglalkoznak keserves életükkel, pedig kellene, mert mások annál többet. Ha egyszer két akarat egyesülne! Együttes erővel elérhető lenne a kilábalás, felemelkedés.
Nem véletlen értekeztem mellékzöngékről. A zsáknyi ruhát éppen a konténerbe rámoltam, amikor két rozzant biciklis hajléktalan fékezett. Csomagtartójuk megrakva ruhával, száraz kenyérrel, és még ki tudja, mi mindennel. Köszönés helyett egyből a lényegre tértek:
- Adjon már néhányat! – bökött az idősebb a zsákra.
- Nem adok – tagadtam meg kérésüket.
Az elutasítást zokon vették:
- Aztán miért nem adja? – kérdezte a szószóló elboruló arccal.
- Mert nem maguknak kell. Egyből viszik eladni a zsibire.
- Á, dehogy! Hogy képzel ilyet! - háborodtak fel egyszerre mindketten.
Én azonban nemcsak megtagadtam, hanem indokoltam is:
- Úgy gondolom, hogy a szociális munkások igazságosabban osztanák el. Többnek jutna, mintha csak maguknak adnám.
- Á, azok nem érdemlik meg – legyintett a szóvivő.
- Miért? – csodálkoztam rá a kijelentőre.
- Hát, mert… - megállt, keresve az ütős válasz további érveit, amikor a másik ingerülten közbevágott.
- Mit vitázol ezzel a hülyével? Látod, nem ad. Hogy a rák egye a bélét! – azzal rozogányára cihelődött, orra alá motyogva szitkai hátralévő részét, a pedálba taposott.
A szószólónak is kinyílt a csipája. Nála sem lettem szépfiú. Azért én is küldtem utánuk néhány keresetlen szót.
Kissé keserű szájízzel folytattam a rámolást, ám bosszúságom hamar elszállt. Jól tettem, amiért nem őket választottam. Remélem, jó néhány szegényen segíthettem, az a kettő meg mehet a lecsóba.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás