Amióta pártunk és kormányunk engedi a pálinka házi főzését, élek a lehetőséggel. Párlataim eleinte bűn rosszra sikeredtek, aztán „gyakorlat teszi a mestert”, javultak. Szakirodalom tanulmányozásával, cefréző tanfolyam elvégzésével tűrhetőre erősítettem főzeteim minőségét. Utcabeli ismerősömmel barterezek. Időről-időre becsábítom egy kortyra (soha nem állunk meg annyinál), aztán ő hív kedvenc kocsmájába.
Egy ilyen alkalommal találkoztam Jenővel. Ismerősöm ismerőse. Börtönviselt a fickó. Szóba elegyedtünk.
- Hogy került hűvösre? - nyitottam a kérdéssel a beszélgetést.
Jenő, mint kiderült, a nagymenő, a hetvenkedő emberverő (ismerősöm így mutatta be), válasz helyett ingerülten fakadt ki:
- Nem tudom, ki volt az a hülye, aki a sittet hűvösnek nevezte. Nyáron a zárkában a gatyám lerohadt, olyan meleg volt.
- Talán Kufstein még az volt – jegyeztem meg némi történelmet csempészve a beszélgetéskezdetbe.
- Az meg mi? Eszik, vagy isszák? – bizonytalanodott el, a magas C-n kezdő Jenő.
- Tudja, Kazinczy, a nagy magyar nyelvújító…
- Ne rizsázzon nekem ilyen palikról! – akasztotta meg ismeretterjesztő próbálkozásomat. – Én csak a Széchenyit szeretem, ha jó sok van belőle. Hehehe! – röhintett borízűt saját poénján.
- Vajon hányszor süthette el? – gondoltam magamban, majd hangosan megjegyeztem: - Széchenyi azért nemcsak pénzalakban ismert. Olvasta a Hitelt?
A következő pillanatban rájöttem, fölösleges kérdés volt. Ennek az embernek, ha négy osztálya van, sokat feltételezek róla.
- Majd mindjárt pofán vágom! Ilyet kérdezni? – méltatlankodott. – Én nem sóderolok - kezdett ars poeticájába. – Odamegyek az ipséhez, és bumm! Beviszek neki egy jobb lengőt az állkapcsára… Azért jobbal, nehogy azt higgye, hogy kétbalkezes vagyok.
- Se szó, se beszéd?
- Nem kell a vaker, haver! – hőzöngött, elemében érezve magát. – Bemázolok egyet az etetőjére, és már tudja, miről van szó.
- … és ha visszaüt? – incselkedtem a hőzöngővel.
- Nekem? – meredt rám értetlenül, mintha azt mondtam volna neki, hogy a kolbászt kanállal eszik. Azt hiszem, beletapostam a lelkivilágába.
- Én egy badis fiú vagyok! - vette dicsekvőre a figurát, azzal negyvennégyes bicepszét az orrom alá tolta, betöltve látómezőm.
- Talán body building… - javítottam volna ki, de nem fejezhettem be.
- Az ilyen fene okos pacákokat külön nem kamelom - fintorgott, aztán hegyeset sercintve, jelentős térfogatú nyáladékot küldött a linóleumra. Indulatát levezetendő, tenyerével méretest suhintott a levegőbe, melynek áldozata egy arra zümmögő légy lett. A turbulenciától szerencsétlen hártyás szárnyú a falnak csapódott, társai mellé felkenődött a piszkos falra. Úgy látszik, nem először küldött másvilágra ártatlan lényeket. Miután szemrevételezte levegőtaslijának „eredményét”, újra hetvenkedett – Eddig harminchetet lapítottam palacsintává – mutatott a lapult legyek irányába.
- Embert hányat kent a falra? - fordultam a légypiszkos, valamikori fehér felület felé.
- Én? Egyet se! - háborodott fel. Úgy látszik, állandóan önérzetében sértem. Idejét éreztem egy békítő feles rendelésének. A vegyest szó nélkül küldtük a gallér mögé. Utána folytattuk.
- Akkor miért dicsekszik azzal, hogy csak behúz egyet, és már tudják, miről van szó? - akartam a felháborodás végére járni.
- Védekezni tudni kell - kacsintott rám kópésan. - A zsaruknak is mindig azt mondom: ártatlan vagyok. Igaz, ott voltam a helyszíneken, de nem csináltam semmit. Az ipsék véletlenül szaladtak az öklömnek. Nem tudom, miért?
- Pénzről is hallottam - erőltettem tovább a témát.
- Miután az öklömnek szaladtak, kiesett a zsebükből. Nem vették észre, mert elszaladtak… Én meg felvettem - kacsintott megint jelentőségteljesen. - A pénz azé, aki megtalálja. Nem így van? - tette csípőjére kezét, igazáról meggyőződve.
Aztán hirtelen gondolva egyet, faképnél hagyott minket. Feltépte a krimó ajtaját. Távolodóban még egy kacskaringós káromkodást sodort felénk az északnyugati szél. Arra azért nem voltunk kíváncsiak, vajon miért a szitoközön, és lett-e folytatása, esetleg egy újabb bunyó?
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás