Vakarj meg egy újságírót, mindjárt kibújik belőle a szépíró. Valamikor a legtöbb költő és író zsurnaliszta is volt, az újságírás robotja jelentette számukra a megélhetést, meg annak lehetőségét is, hogy ha tolluk alól kiszökik egy vers vagy novella, könnyebben közre tudják adni. Ady, Móricz, Móra, Tömörkény, Krúdy nemcsak a belletrisztikának voltak legnagyobbjai, a sajtótörténetnek is.
A néhány évvel ezelőtti megyei napilapoknál is számos szépírót találtunk a múltban. Volt főszerkesztő, aki a versíró újdondásztanoncot a gazdasági rovatba utalta, hadd józanodjon a lelke. Tatár Ilona Éva életútján leghangsúlyosabb szakasz az újságírás, nem kis kanyart tett a kozmetikusságtól a lírikusig. S ha megemlítjük, hogy volt népművelő és könyvtáros is, igazán színes a szakmapaletta.
Éva évtizedei leginkább a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében teltek, Bényei József főszerkesztő irányítása mellett empatikus, problémaérzékeny zsurnalisztává nőtte ki magát, olyan újságírónak tartottuk volt kollégái őt, aki elsősorban az emberérdekű műfajokban érzi otthon magát, a portréban, a tárcában és az interjúban. Érzékenységével jelezte, hogy képes a világot költői emelkedettségben-fénytörésben is látni. Mivel örökös bizonytalanság jellemezte, írásai nagy műgonddal készültek, örökös aggályoskodás közepette. Ám ennek pozitív hordaléka, hogy írásai megszenvedettek voltak, magukon hordozták a személyesség hitelességét, s ezt azt olvasók is érzékelték, díjazták.
Éva is, mint a Naplónál oly’ sokan (Boda Istvántól Csontos Jánosig, Szalai Csabától Vitéz Ferencig, Sipos Ferenctől Hornyák Andrásig), szeretett kiszabadulni a mindennapos szövegtermelés hámjából, s a maga kedvére fogalmazni vers-, novella- és regényszerű szövegeket.
Jégvirágzás – ez a címe Tatár Ilona Éva első kötetének, amely magánkiadásban látott napvilágot. A zsoltároskönyv méretű kötet alcíme: Régi és új versek. A szerző már alaposan begyűjtött az évtizedekből, s csak most merészelte összegereblyézni és közszemlére tenni költeményeit, amelyek sok vonással gazdagítják azt az arcot, amelyet ismertünk vagy ismerni véltünk.
Éva költészetében nyomott hagyott, hogy immár húsz esztendeje él társtalanul. Amikor a férje elhunyt, újra kellett építenie az életét, önmagát. Verseiben csaknem folyamatosan beszél egy férfialakhoz, ez akár a volt férje is lehet - folytatja vele a fiktív diskurzust.
Érdekes, ahogyan az istenhit nyomait felfedezzük a strófáiban. Kacérkodik a hívő érzülettel, az „értelemhez” intéz imát, a rációtól kér reményt – mintha a remény főleg racionális, s nem emocionális (vagy mind’ kétféle) valami lenne. Sokszor érjük tetten, ahogyan játszik a hitélet elemeivel, szókészletével; szeretne hinni, de nem tud, sok-sok kereső ember életét éli. Hányan és hányan voltunk-vagyunk így?
Szerencsére mégiscsak megérett az a derék elhatározás, hogy cikkei, elbeszélései után a verseinek is olvasókat keres. Költeményeiben igazán ráismerünk a szerzőre, mélylélektani információkat kapunk róla, de inkább attól igaziak, hogy megszenvedett gondolatai mélyén magunkra is rátalálunk.
Erdei Sándor
Új hozzászólás